A Föld legsötétebb országa – ezt a minősítést adták a lapok Észak-Koreának. (Amellyel azért foglalkoznánk, mert a más válságokkal elfoglalt világ már fel sem figyelt legújabb rakétakísérleteire.) Ha díjazni kellene a világsajtóban régebben megjelent címeket, akkor az idézett mellett még ez a két cím szólhatna bele az elsőbbség kérdésébe: Észak-Korea, ahol az élet semmit sem ér, és Észak-Korea egy másik bolygóról való ország. Mert a lapoknak elég anyaguk van még a legsötétebb minősítéshez is.
Elsősorban is Észak-Korea egy „államilag éheztetett” ország. Nemcsak a különféle „táborok” vannak tele olyan „lakókkal”, akik 76 kilogrammról 36-ra fogytak le, hanem az egész ország olyan fejadagokon él, amelyek az ENSZ adatai szerint a felnőttnek szükséges mennyiségnek csak negyedét fedezik, de nem biztos hogy még ezt is mindig megkapják, aminek következtében a lakosság egyharmada krónikus alultápláltságban szenved. És amikor az ország gabonatermése az 1984. évi 10 millió tonnáról már 1995-ben 3,76 millióra esett, párthatározattal kampány indult „naponta csak kétszer együnk” címmel. (Közben az országban van a világ – nemcsak viszonylag, hanem majdnem abszolút számokban is – legnagyobb, 150 ezer fős hadserege és a katonákat etetni kell.)
Ez azonban a sötét helyzetnek csak egyik oldala. A másik oldal az a politikai helyzet, amelyet két dolog annyira jellemez. Az egyik dolog a példátlan személyi kultusz, amely még a mi világunkban is – amelyben volt egy Hitler és Sztálin, ma is vannak diktátorok meg „örökölhető” elnökségek – felülmúlhatatlan, legfeljebb a római császárok isteni magasságba emeléséhez hasonlítható. (Észak-Koreában ma 104-et írnak, mert amikor 2009-ben az új időszámítást bevezették 97-tel kezdték, annyi év múlt el ugyanis, Kim Il Szen, a mai diktátor nagyapjának a születésétől.)
A másik dolog pedig az elképzelhetetlen terror, amely az „átnevelő” és büntető táborok sokaságával tartja állandó nyomás alatt a lakosságot. (Egyetlen tábornak 50 ezer „lakosa” van.) Minden munkahelyen állandóan be van kapcsolva a rádió, hogy bömbölje az állami propagandát. (Kim Suki dél-koreai írónő, akinek alkalma volt két és fél évig Észak-Koreában tanítani, adta ezt a minősítést: „Észak-Koreában nem bátorítják a gondolkodást, mert az nagyon veszélyes. Mindenki folyamatosan hazudik, mert az a túlélési stratégia része”.)
És ez az ország ma rettegésben tartja a világot. A jelenlegi „Nagy Vezér”, már olyan nyilatkozatokat ad, hogy „Tűztengerré változtatjuk Washingtont” és a háborús készültségben élő országban már készültségbe állították a nukleáris fegyvereket. A lapok pedig megállapíthatták: „Észak-Korea veszélyesebb lehet, mint az Iszlám Állam, mert minden ellenségét elérheti új rakétáival”. Legújabban ugyanis nemcsak új rakétáinak próbáival ijesztgeti a világot, hanem azok töltetéhez már hidrogénbomba-kísérletet is végrehajtott.
A világ pedig megdöbbenve kérdezi: hogyan alakulhatott ki ilyen helyzet a mi világunkban? Mert nemcsak egy szörnyű rendszernek a kialakulásáról van szó. Hiszen sötét rendszerek, szörnyű helyzetek másutt is vannak. Valószínűnek tartjuk, hogy napjainkban még az észak-koreai rendszer borzalmait is szívesebben választották volna (ha választhatnak) azok a nők és gyerekek, akiket a mostani szíriai háborúban nehezen megérkező segélyszállítmányok élelem és víz nélkül félholtan találnak a harcok övezetében, vagy a múltban választották volna Radovan Karadžić katonái által hónapokig állandóan lövetett Szarajevó polgárai. Azt pedig biztosra vesszük, hogy ezekért a helyzetekért a nemzetközi közösség jobban felelős, mint az észak-koreaiért. (Elég volt néhány hangzatos szólam a demokráciáról és a Nyugat máris fegyverrel látta el azokat, akik az észak-koreaival vetélkedő diktatúrák bevezetésére készülnek.)
Észak-Korea problémájának lényege azonban az, hogy az ország olyan rothadásnak indult, amilyen még nemrégiben is jellemezte Szomáliát vagy jellemzi napjainkban Líbiát. Az országnak ugyanis semmi reménye sincs arra, hogy kilábaljon áldatlan állapotából, amelynek kialakulásában csak részben felelős az ország népe, mert eltűri azt. (Ceausescu példája mutatja, hogy nincs a világnak az a diktatúrája, amely nem omlana össze, ha az egész nép ellene fordul.)
A helyzet alapját még a hidegháború teremtette meg. A koreai háború ugyanis abban a korban robbant ki, amikor megvonták a határt a két tömb között. Az ország területén véres háború folyt, amely 1953-ban véget ért, de részben nem zárult békével, 1999-ben, 2002-ben és 2009-ben fegyveres összecsapásokhoz vezetett, részben nem zárult olyan győzelemmel, mint az, amely Vietnamban lehetővé tette, hogy az ország a kínai megoldást válassza. Ez lett aztán a mostani militarizálódásnak a hajtóereje, hisz nem az észak-koreai az egyetlen diktatúra, amely a fenyegetettségre alapozza hatalmát.
A rothadáshoz vezető tragédia legelgondolkodtatóbb része pedig az, hogy az országnak semmi reménye sincs a helyzet megváltoztatására. Mi már évekkel ezelőtt megírtuk, hogy Észak-Koreának nincs esélye, hogy valami vagy valaki változtatni tud a kialakult tragikus helyzeten. Mert Dél-Korea nem Nyugat-Németország, hogy valami nemzeti felbuzdulásból vállalja azt a csődtömeget, amelyet a rendszerváltás hagyna maga mögött. Ma már mások is megírják: nincs senki, aki hajlandó lenne vállalni azt a terhet, amelyet 25 millió éhező jelent. A rendszer egy ideig azt hitte, hogy a nukleáris fenyegetéssel zsarolhatja a világot: még Clinton amerikai elnök is segélyt adott a nukleáris leszerelés fejében. Amióta azonban Bush a „gonosz birodalmai” közé sorolta Észak-Koreát és a szankciókat választotta, ebből a zsarolásból már csak a fenyegetőzés maradt.
