Elmúlt Szent Illés-napja, mögöttünk van már Nagyboldogasszony is, egyre rövidülnek a nappalok, és lassan őszbe hajlik a nyár. De ma még javában tart az őznász, és ekkor van a cserkelő vadászok karácsonyának ideje.
Ilyenkor lehet csendben, magányosan sétálni, meg-megállva fülelni, nézelődni; ilyenkor magunkra maradhatunk a gondolatainkkal, és felidézhetjük a régmúlt vadászatok, a meghitt barátokkal eltöltött percek meg órák emlékét. De gondolatba merülve is figyelni kell, mert észre kell venni az ismert terület minden változását, a levelek rezdülését, hiszen csak így lehet időben észrevenni a mesterien rejtőzködő vadat; megfigyelni annak váltóját, szokásait és ezeknek az ismereteknek a birtokában akár el is ejthetjük, ha majd elérkezik az ideje.
Van azonban ilyenkor valami, ami nagyon meg tudja keseríteni a cserkelő vadász életét. Nem a szúnyogokról van szó – bár az általuk okozott kellemetlenségek sem elhanyagolhatók –, hanem egy másik vadászról, amely nem a cserkelés, hanem a lesvadászat nagy művésze. Most van ugyanis a pókok ideje. Már eléggé megnőttek ahhoz, hogy hálójukkal beszőjék még a legszélesebb nyiladékot, az utat, a két fa közötti rést... És mindig arcmagasságban, hogy ábrázatunk közepével gyalogoljunk bele. Cserkeléskor pedig nemcsak a legcsekélyebb zajkeltést, hanem a hirtelen mozdulatokat is kerülni kell. Talán nem is akad ember, aki nem kezd kapkodni, és nem kísérli meg eltávolítani arcáról a ráragadó pókhálót. Ez reflex, és hiába tudjuk, hogy nem kellene, nem lenne szabad.
A hirtelen és gyors mozdulat a természetben veszélyt jelent, olyan figyelmeztetést, amelyre minden állat ösztönszerűen meneküléssel reagál. Megugrik, majd figyel, és próbálja beazonosítani a riadalom kiváltóját. Így veszhet kárba akár több órás gyaloglás, figyelés és szemlélődést igénylő munkánk, hiszen egy hangos böffenéssel, vagy kitartó riasztással menekülő őz a fél határt felveri, és hiábavalóvá teszi további fáradozásunkat is. De ez is a része a vadászatnak.
A pókok meg csak szövik, szövögetik remekműveiket, és várják, hogy belerepüljön valami hálójukba. Ezek a kis lesvadászok azonban nemcsak bosszúságot okoznak, hanem segítséget is nyújtanak a vadásznak. A bokrok és fák között elhaladó állatok is lepókhálóznak, és ha a vadász kellő figyelemmel bújja az erdőt, a pókhálóból olvasni tud. Nyomon haladva az elszaggatott pókhálóból megtudhatja, mikor és mekkora állat haladt el előtte a csapáson vagy az ösvényen. Ugyanis ha a pók csak a maga számára ismert okokból jónak találja a helyet, hogy ott hálót feszítsen, nem fogja azt csak azért elhagyni, mert valami megrongálta hálóját. Mindig kijavítja vagy újraszövi ragadós csapdáját. A figyelmes vadász viszont tudja, a szakadt hálón ülő pók azt jelenti, hogy csak néhány perce ment ott el valami, ami megrongálta a hálót. Ha a pók már készíti az újat, vagy foltozza a szakadtat, akkor az a valami legfeljebb egy órája haladt el a csapáson. Ha viszont az utunkban levő hálók épek és érintetlenek, ha a pók lábait szétterpesztve ül a hálón és a minden rezdülésre megmozduló zsinórzat húrjait „kézben tartva” várakozik, akkor arra nem ment el semmi.
Ezek mind apró, sokak számára túl finom, árnyalatnyi dolgok, amelyeket csak kevesen képesek észrevenni. A rohanó világunkban a nagy többségnek nincs ideje odafigyelni az ilyen jelekre, ezért csak kevesen szoktak cserkelni. Éppen ezért a cserkelés a vadászat csúcsa, és kiváltság annak, aki magas fokon tudja művelni.
