A délszláv utódállamok mindegyike felnagyítva tárja elénk a nemzetállam torz vonásait és minden negatívumát. A nemzetállam már önmagában hord néhány erőszakkal megteremtett szörnyűséget. Azt a tévhitet, hogy egy nemzet az állam ura lehet, mintha abban más nemzetiségek nem is élnének. E rögeszme magában hordja nemcsak a mesterkéltséget, hanem az erőszakot is. A több-kevesebb erőszakot jelentő asszimilációt és a nemzet központi jellemvonását jelentő nyelv erőszakos és mesterséges megteremtését. (A német nyelvet úgy teremtették, hogy eltüntették a nyelvjárásokat, amelyek közül az egyik nyugat-németországi közelebb állott a mai angolhoz, mint a mai némethez.) Ezt a nyelvet ráerőszakolják az egész országra: amikor Franciaországban kimondták, hogy a „Köztársaság nyelve a francia” az ország lakosságának csak harmada beszélt franciául, másik harmada tudott franciául, harmada viszont nem is tudott.
A nemzetállamok megteremtésének következő szakaszát egy szörnyű tömeggyilkosság: az I. világháború hozta meg a két soknemzetiségű birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia és az Ottomán Birodalom feldarabolásával. Mesterségesen megvont határokkal és két illúzióval. Egy ártatlanabbal: a délszláv és a csehszlovák az egy nemzet. És egy kegyetlenebbel: azzal a tévhittel, hogy a kisebbségek éppúgy beolvadnak, mint az európai államokban a nemzetek megteremtésének korábbi szakaszában beolvadtak.
A rendszerváltás az európai nemzetállamok megteremtésének újabb szakaszát is meghozta: békésen szétesett a Szovjetunió és Csehszlovákia, de véres testvérháborúkban részekre bomlott Jugoszlávia, a folyamat zárószakaszában még a szerbek és montenegróiak közös állama is. Viszonylag békésen kiváltak a montenegróiak, de Szerbiát erőszakkal, bombázással rá kellett kényszeríteni, hogy tegye lehetővé Koszovó kiválását. Ebben a folyamatban a nemzetállam torzításának minden válfaját megtaláljuk.
Az aránylag békésen kiváló két köztársaság „megúszta” viszonylag kisebb torzítással. Szlovénia a legbékésebben: „csak” az szül tudathasadásos állapotot, hogy elismeri a két „őshonos” kisebbséget, a magyart meg az olaszt, és feléjük elég liberálisnak mondható kisebbségi politikát folytat. De nem ismeri el kisebbségnek a többi délszláv nemzet ott élő tagjait. Macedónia azonban már átélt egy polgárháborús állapotot és azóta is állandóan küszködik azzal a problémával, hogy nem akarja tudomásul venni: a területén élő, aránylag nagy létszámú albán kisebbség ugyanúgy a saját államának kell hogy érezze az országot.
A titói Jugoszlávia három része – Szerbia meg Montenegró közössége, Horvátország és Bosznia – azonban véres testvérháborúkban szakadt szét. Már ezeket a testvérháborúkat az váltotta ki, hogy a nemzetállam egy nemzetnek az uralmát jelenti. Ezért volt az, hogy Milošević kiadhatta a jelszót: a többiek mehetnek, de nem vihetik magukkal a szerbeket, és kísérletet tehetett arra, hogy a két másik ország (Horvátország és Bosznia) szerb többségű részeit Szerbiához csatolja. Ugyanakkor nem volt hajlandó elismerni, hogy az albánok is akarják a maguk államát, ahol ők az „urak”.
Ezek a háborúk szültek két tudathasadásos állapotot. Egy általános délszláv skizofréniát. Mind a három délszláv nemzet elvesz abban a kényszerképzetben, hogy csak az ellene elkövetett bűnök bűvöletében él, és nemcsak nem hajlandó tudomásul venni, hogy az ő nemzettársai hasonló bűnöket követtek el, hanem egyenesen sértésnek veszi, hogy a másik is csak az ő bűneit emlegeti, a magáéról pedig elfeledkezik. A szerbeknek van még egy külön kényszerképzetük: az a tételük, hogy Koszovó továbbra is Szerbia része. Ez a kényszerképzet a sok egyéb bonyodalom mellett illegálissá tesz minden szerbiai népszavazást, választást: a Koszovón leadott szerb szavazatokat beszámítják, az ország lakosságának nagy többsége viszont nem tagja a választótestületnek.
Mindezt azért mondtuk most el, mert részben az Európát sújtó válságok mindenütt rávilágítottak a nemzetállami irányzatok erősödésére, a nemzetállam sajátos reneszánszára. Részben pedig azért, mert a sok válság között Európa nem tud odafigyelni arra, hogy Montenegróban napjainkban már valóságos polgárháborús hangulat alakult ki. E robbanékony helyzetet pedig az teremti, hogy Montenegró felnagyítva tárja elénk a nemzetállam minden fonákságát, aminek következménye az a sajátos körülmény, hogy minden politikai döntés – most jelenleg a NATO-tagság – csak fokozza a feszültséget. És még a kormány–ellenzék viszonyt is a montenegrói többség és a szerb kisebbség szembekerülésének formájában jeleníti meg.
A nemzetállam fonákságát pedig két körülmény nagyítja fel. Az egyik: Montenegróban kisebbségben van az a nemzet, amely az ország kizárólagos urának akarja magát tekinteni. A CIA Word Factbookjának adatai szerint ugyanis az ország lakosságának csak 45 százaléka montenegrói. Rajtuk kívül a lakosság 28,7 százaléka szerb, 8,7 százaléka bosnyák, 4,9 százaléka albán, 3,3 százaléka muzulmán, 1-1 százaléka horvát és roma, 2,6 százaléka egyéb. (A nyelvhasználat terén ez még jobban látszik: csak 42,9 százalék beszél montenegróiul és 37 százalék szerbül, de van még 2 százalék olyan is, aki azt vallja, hogy szerb-horvátul beszél.)
A fonákság felnagyításának másik tényezője, hogy Montenegróban a legvilágosabban látszik, hogy mennyire mesterségesen csinálják azokat az elemeket, amelyek a nemzeti identitás részét képezik. A titói Jugoszláviában ugyanis nem volt montenegrói nyelv, tehát csináltak egyet, amelyhez még egy külön ábécét is fabrikáltak.
