Lassan napi rutinná válik a gyanúsítottak és letartóztatottak számának ismertetése Törökországban. A júliusi sikertelen puccs óta ugyanis a támadást sértetlenül átvészelő Recep Tayyip Erdoğan államfő kíméletlen tisztogatásba kezdett, amelynek senki sem látja a végét. Talán maga a kezdeményező sem, aki a hatalom szerint a légierő korábbi parancsnoka, Akın Öztürk lehetett. A gyanúsított már rég rács mögött van.
Ankara azonban azt szeretné, hogy az általa a puccs ötletgazdájának tartott Fethullah Gülen muszlim hitszónok is mielőbb oda kerüljön. Erdoğan úgy véli, hogy egykori szövetségese, az egyesült államokbeli száműzetésben élő Gülen és az általa Törökországban kiépített „párhuzamos állam” a felelős mindenért. Ezért követeli, hogy az amerikaiak mielőbb adják át Törökországnak az idős hitszónokot, akivel egyébként sokáig puszipajtások voltak.
Washington bizonyítékokat vár NATO-szövetségesétől, azok híján nem erőltetné a kiadatást. Ez rettenetesen dühíti a szultáni babérokra áhítozó Erdoğant, aki utalt már rá, hogy a nyugati hatalmak, így az Egyesült Államok keze is benne lehet a puccsban.
Üzengetése és intézkedései rendkívül kiélezték a török–amerikai és a török–EU viszonyt.
Nem mindenki hiszi el azonban azokat az állításait és vádjait, amelyeket az ellene szőtt összeesküvésről terjeszt. A kétkedők inkább azt valószínűsítik, hogy a puccs az ő megrendelésére, s talán terve alapján történt, vagyis meg volt rendezve. Ámde oly rafináltan, hogy eleve belekalkulálták a kudarcot, amelyet az államfő azután a maga hasznára fordíthatott. Például úgy, hogy azonnal hozzálátott a maradék ellenfelei bebörtönzéséhez, félreállításához, ellehetetlenítéséhez és hatalma kiterjesztéséhez.
Persze ez csak szóbeszéd. Talán soha sem derül ki, hogy létezett-e ilyen forgatókönyv.
Az viszont eléggé föltűnő, hogy az országos tisztogatás a puccs leverése óta tart. Ráadásul olyanok is gyanúba, bajba vagy börtönbe kerültek (köztük színészek, rendezők, kórházi alkalmazottak, újságírók, bírák és ügyészek), akiknek aligha lehetett közük a hadsereg cselszövéseihez.
A július 15-ei puccskísérlettel összefüggésben eddig több mint 26 ezer embert vettek őrizetbe, ebből csaknem 16 ezret előzetes letartóztatásba helyeztek. További több mint 50 ezer személyt pedig elbocsátottak állásából.
A török vezetés azonban nem csak otthon áll harcban. Jó ideje kemény üzenetekkel ostromolja Brüsszelt is. Szaporodnak a fenyegetések is, amiért az EU állítólag nem azt teszi, amiben Ankarával megegyezett.
A napokban ismét heves szópárbajt vívott egymással a török kormány és az EU, amely ellenzi, hogy Törökország visszaállítsa a halálbüntetést, és megszigorítsa a terrorizmus elleni törvényt. Brüsszel attól tart, ha Törökországban (Erdoğan követelésére) ismét engedélyeznék a kivégzéseket, rövid időn belül eltennék láb alól a rendszer legveszélyesebbnek kikiáltott ellenfeleit. Ha pedig radikálisan megváltoztatják a terrort üldöző jogszabályokat, elképzelhető, hogy azokat szintén a kellemetlen riválisok – elsősorban a kurdok, ellenzékiek és a Gülen-hívek – ellen fordítják.
Ankara azzal vágott vissza, hogy ha az EU október közepéig sem biztosítja a törökök számára a vízummentességet (a szabad beutazást a schengeni övezetbe), semmissé nyilvánítja a Brüsszellel márciusban kötött menekültegyezményt. Ennek az lehet a következménye, hogy nem állítja meg az EU-ba igyekvő migránsokat és menekülteket.
Erdoğan egyébként az egyezség aláírása óta támadja és zsarolja Brüsszelt. Hol a menekültellátásra ígért 3 milliárd euró átutalását sürgeti, hol a vízumliberalizációt, hol valami mást.
Brüsszel pedig azt követeli, hogy az EU-csatlakozásra váró Törökország igazítsa a jogrendjét az uniós elvárásokhoz.
A puccskísérlet óta Brüsszel is rossz szemmel néz Erdoğanra, aki az utóbbi időben inkább barátkozik Oroszországgal, amellyel tavaly novemberben súlyos konfliktusba keveredett. Ennek az volt az oka, hogy egy török harci gép – légtérsértésre hivatkozva – lelőtt egy orosz bombázót, amely szíriai bevetésen vett részt. (A támadásban az egyik orosz pilóta meghalt.)
Moszkva gazdasági, kereskedelmi és vízumszankciókkal válaszolt, közben folyamatosan bírálta Törökországot a szíriai háborúban játszott szerepéért. (Ankara a lázadókat, fanatikus iszlamista szervezeteket támogatja, Moszkva pedig a kormányerőket.)
A viszony rendezéséért cserébe a Kreml hivatalos bocsánatkérést és kártérítést követelt, amit Ankara idén június végéig visszautasított. Ekkor viszont a harcias Erdoğan levélben kért elnézést Vlagyimir Putyin orosz elnöktől és a megölt pilóta családjától. Személyes találkozóban is megállapodtak, amire a héten Szentpéterváron sort is kerítettek.
A puccs óta ez volt Erdoğan első külföldi útja. Elképzelhető, hogy személyesen is megbánást tanúsított a bombázó lelövéséért. Azért pedig valószínűleg külön köszönetet mondott, amiért a katonák júliusi lázadása után Putyin az elsők között biztosította a támogatásáról.
Talán azért is hálálkodott, hogy Moszkva állítólag tájékoztatta a puccsról. Ha ez valóban így történt, a Kremlt nyilván alapos megfontolások vezérelték.
A szentpétervári találkozót a nyugati típusú demokráciát elutasító két autokrata és populista vezető már-már győzelemként ünnepli. Az örömre jó okuk lehet. Erdoğan és az általa többször is „drága barátomnak” nevezett Putyin ugyanis megállapodott a kétoldalú kapcsolatok rendezéséről. Ezenkívül megegyeztek a gazdasági-kereskedelmi együttműködés helyreállításáról, a Fekete-tenger alatt Törökországba vezető csőrendszerről (ami Moszkvának azért fontos, mert Ukrajnát kizárná az Európába irányuló gázforgalomból) és az Akkuyuban épülő török atomerőmű befejezéséről. Hadiipari együttműködésről és a turistaforgalom élénkítéséről is tárgyaltak.
A fő téma Szíria lehetett. Ebben a kérdésben kezdettől fogva érdekellentétek vannak közöttük. Elemzők szerint azonban létrejöhet egyfajta „csereüzlet”, amely akár ütközhet a nyugati Szíria-politikával. Moszkva és Ankara emiatt aligha nyugtalankodik, hiszen haragban vannak mind az EU-val, mind az USA-val.
