2024. április 24., szerda

Egyenlők és egyenlőbbek

Attól eltekintve, hogy a politikai csúcs, főleg a Nemzetközi Valutaalap nyomására, felvetette annak lehetőségét, hogy a közvállalatokban csökkenteni fogja a dolgozók létszámát – elsősorban a villanygazdaságban és a vasútnál –, máris megkezdődtek a számolgatások a végkielégítés összegét illetően. A kormány ugyanis, a szokásos meggondolatlanságával, közzétett egy képletet, amellyel meg lehet állapítani, hogy egy „lapátra kerülő” alkalmazott mennyi pénzre számíthat.

Korábban a kormány ugyan minden félreértést elkerülendő, kimondta, hogy az állami szolgálatból létszámfeleslegként elbocsátott dolgozó minden szolgálati éve után 200 euró végkielégítést kaphat. A végösszeg ideális esetben (40 év munkakorral) 8000 eurót tesz ki. S ez alól senki sem lehet kivétel, hiszen az utcára kerülők számára biztosítani kell az egyenjogúságot.

Amikor azonban kiderült, hogy a vasútnál, mi több, még a villanygazdaságnál is van néhány ezer „kallódó” alkalmazott, az illetékes minisztérium új ötlettel állt elő. Ebben az esetben már nem az egyenlő bánásmód volt a vezérfonal. Az egyelőre csak félhivatalosan megerősített információ szerint ezúttal a következő képletet kell alkalmazni: a vállalat (vasút, villanygazdaság) bruttó(!) átlagfizetésének egyharmada, ötven százalékkal megnövelve. Ezt kapnák az elbocsátandók minden ledolgozott évük után. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy a vasutasoknak 190, a villanygazdaság dolgozóinak pedig 460 euró jár.

Egyelőre nem tudni, hogy a „drótosok” hogyan fognak reagálni erre a tervezetre, hiszen néhány hónappal ezelőtt, amikor felmerült az elbocsátások lehetősége, a szakszervezetük 900 eurót, vagyis a szóban forgó összeg dupláját követelte. Talán mondani sem kell, hogy ez igen nagy és jogos felháborodást keltett az országban. A kormány is túlzásnak tartotta a telhetetlenséget, s akkor igen gyorsan le is vette napirendről a legnagyobb közvállalat létszám-karcsúsításának kérdését.

Azóta a Nemzetközi Valutaalap és a kormány képviselői újfent tárgyalóasztalhoz ültek. Az előbbiek nem bizonyultak szórakozottnak, s ismét felhívták a szerbiai vezetés figyelmét a létszámcsökkentés szükségességére, ami egyik feltétele az újabb hitel elnyerésének.

Az uralkodó nómenklatúra számára azonban nem kis problémát okoz az, hogy a kiemelkedően párthű embereit éppen ebben a vállalatban helyezte el, ahol 79.000 dinár az átlagkereset (s nem a vasútnál, havi 35.000 dinárért).

A téma kapcsán hallatták hangjukat az egykor az államigazgatásból kiebrudaltak. Csodálkozásukat fejezték ki, hogy az állam (vezetése) leállt alkudozni a szakszervezetekkel, hiszen annak idején őket senki sem kérdezte meg, hogy mennyi pénzt szeretnének végkielégítésként, hanem mindannyian megkapták az egy évre járó 200 eurót és a munkakönyvüket. Most pedig éppen azok ágálnak leginkább, akik egy olyan vállalatban kaptak két szerbiai átlagfizetést, amely még a közelmúltban is óriási veszteséget halmozott fel, és semmilyen szinten nem vállalt sorsközösséget a náluk sokkal rosszabb anyagi helyzetben levőkkel.

Ők, a vasutasok és a resavicai bánya dolgozói azonban teljesen szem elől tévesztették, hogy minden munkás egyenjogú, de vannak „egyenjogúbbak” is.