Épp a napokban gondoltam bele, hogy ez lesz a tizenegyedik olyan olimpiám, amelyek eseményeire már tisztán emlékszem. Nem nagy ügy, de azért mégis 44 évről beszélünk, több mint négy évtized sportjáról, a sportesemények megkoronázásáról van szó, amely időszakban megannyi drámát és örömöt, izzadságcseppeket és örömkönnyeket láthattunk. Sokan a halhatatlanok társaságába vonultak be, többek neve pedig a történelem süllyesztőjébe került, mert nem tisztelte, semmibe vette az ötkarikás eszmét.
Várom ezt a mostani olimpiát is, hogyne várnám! Szeretném végre a szerbiai pólós fiúkat a dobogó legfelső fokán látni, mert az utóbbi olimpiákon már megérdemelték volna az aranyat, nagyon szurkolok a zentai birkózóknak, Frísz Krisztiánnak és Nemes Viktornak, s szorítok azért is, hogy az óbecsei Szilágyi Csaba úszónk élete legjobb eredményével tegye emlékezetessé ezt a versenyt. Kíváncsi vagyok arra is, hogy Hosszú Katinka vajon hányszor állhat fel a dobogó tetejére, s fogom a csipiszt Novak Đokovićnak, mert egy esetleges riói arannyal teljes lehet neki az éremkollekciója, s nevét ténylegesen minden idők legjobb teniszezői között emlegetnék.
Fotó: Czeglédi Zsolt/MTI
Nem félek attól, hogy kórságot kapok a sok hajnali mérkőzéstől, futamtól, s mint mindig, most is átszellemülök, az olimpia követésének élek majd két hétig. Együtt folyatom majd az örömkönnyeket a győztesekkel, bosszankodok majd egy-egy vereség kapcsán, teszek úgy, mint az elmúlt 44 évben tizenegy alkalommal.
Egy valamiben azért mégis más lesz ez az olimpia, legalábbis számomra más. Szorongást érzek előtte, s így még nem éreztem egy ötkarikás előtt sem. Félek attól, hogy valamelyik kedvenc sportolómról kiderül, doppingolt, nem szeretném azt látni, hogy a szegények az olimpia ellen tüntessenek Rio de Janeiro utcáin, attól pedig egyenesen remegek, hogy ne legyen terrortámadás a sport legnagyobb ünnepén. Nem szeretném, ha ez az olimpia arról maradna nevezetes, hogy mindenkit kizsebeltek az utcán, nem szeretnék olyan képeket látni a kajakos és evezős, uram bocsá' a hosszútávúszó pályákról, hogy a versenyzők mellett ott úszik a fekália is, s remélem, hogy mindenki felkészült abból a fránya Zika-vírusból, és nem lesz azzal gond.
Nagy kérdőjel az, okos dolog-e fejlődő országnak jogot adni az olimpia megszervezésére. Brazília a világ egyik legerősebb gazdasági tényezője, ugyanakkor óriási szociális gondokkal küzd, s bizony nem volt zökkenőmentes mindent megépítenie, elrendeznie. Korrupciós botrányok sora feszíti az ország csúcspolitikáját, s sokan vannak abban az országban olyanok, akik olimpia helyett munkát és jó fizetést szeretnének. Milliók élnek még mindig azokban a szörnyű favelákban, s sajnos már tudjuk, hogy van ott egy-két bolond csoportosulás is, amelyek terrortámadásokkal fenyegetőznek. Ilyen szempontból azonban a máskor tuti befutónak számító nagyhatalmak sincsenek már biztonságban (gondoljunk csak Párizsra, Londonra, vagy New Yorkra), s csak nagyon kevés helyen tudom már elképzelni úgy az olimpiát, ahol teljes biztonságban lennének a sportolók, a nézők.
Bolond világot élünk. A doppingolást például a XXI. századra sem sikerült kiirtani, s badarság azt hinni, hogy csak az orosz sportolók nyúlnak a tiltott szerekhez. Amióta például a Coca-Cola milliárdokat ad a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak egy-egy olimpiára, érdekesmód egyetlen amerikai doppingesetről (de doppingellenőrzésről sem nagyon) nem hallottunk, s arra sem vennék mérget, hogy Kínában nincs egy olyan központi labor, ahol az újabbnál újabb löttyöket kísérletezik ki. Közismert, hogy egyes államok évtizedekig milliókat fektettek be a kimutathatatlan ajzószerek előállításába, s naiv az, aki azt hiszi, a közeli jövőben nem lesz több „felturbózott” sportoló. Régen is volt, a jövőben is lesz. A különbség viszont annyi, hogy feszültség, lámpaláz esetén régebben néhány korty pálinkával elintézték az ügyet, most viszont olyan veszélyes anyagok jutnak az atléták szervezetébe, amelyek bizony halált is okozhatnak. A milliós jutalmak, az állami nyugdíjak viszont minden veszélyérzetet lenulláznak nem kevés sportolónál, s állítom, nincs olyan közöttük, akinek nem az lenne az álma, hogy egy olimpián az ő tiszteletére húzzák fel a lobogót, az ő tiszteletére szóljon a himnusz. Bármi áron.
Lesz-e terrortámadás? Lesznek-e véres tüntetések Rio utcáin? Végig lehet-e majd menni biztonságosan a Copocabanán? Megtisztították-e a várost övező vizeket? Megfelelőek-e a feltételek az olimpiai faluban? Rendben lesz-e minden a közvetítésekkel?
Kérdések, amelyek joggal tehetők fel.
Mégis azt mondom, tegyünk minden félelmünket félre. Gondoljunk most arra, hogy két hétig a sportot ünnepeljük, csodáljuk meg a világ legjobb sportolóit, akik négy éve erre az eseményre készültek, reménykedjünk, hogy a rekordokat nem a dopping árnyéka homályosítja majd el, s bizakodjunk abban, hogy kedvenceink érmekkel örvendeztetnek meg bennünket. Adjuk át magunkat teljesen a szurkolásnak, hiszen ma délután vízilabdában Szerbia és Magyarország csap össze, s magyar érem születhet úszásban, cselgáncsban és akár vívásban is.
Jó olimpiát, jó szurkolást!
