Tíz évvel ezelőtt még megvolt. Van róla bizonyító fotó, mármint a hódegyházi öntöttvas ágyúról. Félrelökve, elfelejtve ott porosodott a templom padlásán a galambszaros, zömök kis öntöttvas ágyú. A vadóc galambok uralta térbe csak ritkán merészkedett fel valaki. A félhomályban, a lukas tetőn át beszűrődő fényben bukdácsolva lehetett előrehaladni a gerendák, horogfák kusza összevisszaságában. A több helyen is beázó templomtetőn át szabadon jártak ki-be a madarak, a galambok mellett csókák vertek tanyát a toronyban, a felperdült bádogborítás szabad utat engedett nekik. A tetőn két pár gólya is fészkelt, ami miatt többször felkapaszkodtam a harangok mellé, hogy onnan lessem meg, fotózzam le a szárnyas jószágok tetőn zajló életét. Aztán jöttek a mesterek, kijavították a beázásokat, új bádogszoknyát húztak a torony kúpjára. Az ágyúnak meg lába kelt, lőttek a hódegyházi öntöttvas ágyúnak.
Ki lőtt vele, és kinek szólt, kit köszöntöttek, vagy minek a kezdetét jelezte egykor az ágyúdörgés?
A toronyba vezető falépcső tövében találtam rá a furcsa szerkezetre, leporoltam, lepókhálóztam, és alaposan szemrevételeztem. Igazi kis ágyú, tán még fél mázsát sem nyomott. Lőni lehetett vele, de nem csatára, hadviselésre tervezte és alkotta meg az egykori ágyúöntő mester. Négyzet alakú talpával, kétoldali egyenes fogantyúival együtt öntötték ki, egy tömör kompakt darab az egész. A cső rézsút megdöntve mered az égnek, hogy mégse függőlegesen állva süssék el, mert az veszélyes lett volna az ágyú mellett állóra. Az alján kiszélesedő mintegy húsz centiméter átmérőjű rövid cső űrmérete 4-5 centi. Az elsütő nyílás köré kis csészét formáló lőportartót terveztek, itt gyújtották be a lőport, ami továbbvitte a lángot az ágyú belsejébe, és a fojtás nagyságától függően jó nagy durranást lehetett vele produkálni.
De ki és mikor sütötte el utoljára a kis mozsárágyúra emlékeztető szerkezetet?
Az idős hódegyházi polgárok is csak halványan emlékeznek rá, hogy a régi faklumpás világban beszéltek olyan eseményekről, amelyeket ágyúdörgés, díszlövés vezetett be. Ünnepi alkalmakkor, esetleg búcsúkor sütötték el az ágyút, hírül adva a nagyszabású esemény kezdetét. Utólag már csak találgatni tudunk, bár még megtörténhet, hogy levéltári vagy egyéb forrásokból valaki ráakad az időközben lába kelt öntöttvas ágyú igaz történetére.
