2024. április 24., szerda

Célzóvíz

Meglehetősen vékony történelemkönyveket nyomtatnának, ha azokból kiiktatnák a haszonszerzés minden gyalázatos esetét. Akik elkövették, nem láttak benne semmi kivetnivalót, viszont tisztában lehettek vele, hogy áldozataik megragadják az első alkalmat, hogy teljes mértékben, vagy még kegyetlenebbül visszavágjanak.

Eleinte nem voltak játékszabályok, utóbb pedig a hatalmasok úgy próbálták azokat igazgatni, ahogyan nekik a legjobban megfelelt, a többiek pedig megkísérelték őket meggátolni. És ez így történik ma is.

Amikor a sport keletkezett, arra, mint tiszteletre méltó, az ember képességeit dicsőítő tevékenységre tekintettek, amíg valaki rá nem eszmélt, hogy abból érdemtelen hasznot is lehet húzni. Így keletkezett az előnyszerzés becstelen módszereként a doppingolás. Eleinte kevesen tudtak róla, és nem is lehetett volna bizonyítani. Sokáig komolyan sem vették, egyes esetekben pedig még szimpatikusnak is tartották. Mint például az a skandináv olimpikon esetében a múlt század elejéről, aki a céllövő versenyek előtt megivott egy-két konyakot, mondván, ne reszkessen a keze, s a konyakot célzóvíznek is nevezték. Közben javában folytak a kísérletek a minél hatékonyabb szerek előállítására, amelyeket elsősorban a versenylovakon teszteltek. Az ötvenes években már a sportban is egészen látható lett a Kelet és a Nyugat erős ellentéte, ravasz teljesítménynövelő szerekkel pedig elsősorban, még csak a komoly gyanú szintjén, a nehézatlétákat és a kerékpárosokat hozták kapcsolatba. Hogy a doppingnak a fele sem tréfa, 1960-ban tudatosodott, amikor a római olimpián, közvetlenül a verseny után, meghalt egy dán kerékpáros, akiről utólag megállapították, hogy doppingolt. A gyógyszeriparban azóta dúl a vegyészek csendes, de intenzív háborúja. Némely részük gyártja a doppinghoz szükségeset, a többiek pedig felderítik azokat, és készítik a tiltott szerek és eljárások listáját. Világos, mindig az előbbiek vannak lépéselőnyben, viszont a felhasználók dolga egyre nehezebb, hisz a leadott minták vizsgálata egy ideje visszamenőleges is lehet, a büntetés pedig magában foglalja nemcsak az eltiltást, hanem a titulusok és a tisztességtelenül megkeresett anyagiak visszakövetelését is.

A dopping gyakorisága viszont így sem csökken. A világ minden táján élnek vele, az időnként kirobbanó, és egyre méretesebb botrányok nemcsak ezt bizonyítják, hanem azt is, hogy vannak esetek, amikor nem a sportoló és az orvosokkal feltöltött csapata dolgozik a csaláson, hanem az országos szinten, a hatalmi szervek tudtával és áldásával folyik. Az egykori NDK, Szovjetunió stb. ilyen törekvései örökre felderíthetetlenek maradnak, de manapság már senki sem hiszi, hogy az eredményeket tisztességes módon érték el. Legújabb eset az orosz példa, amelyről beavatottak tanúskodtak, így nem fér hozzá kétség, hogy – legalábbis néhány sportág esetében, például atlétikában, úszásban és súlyemelésben – az orosz olimpiai bizottság és sportminisztérium is nemcsak aktív, hanem irányító szerepet is vállalt.

Senki sem vitathatja, hogy nemcsak az oroszok doppingolnak, hisz az elmúlt években megannyi amerikai, spanyol, török, magyar, ázsiai, dél-amerikai stb. híresség is lebukott. Szerbia sem kivétel, és a múltban sem volt az. Sokan tudták, hogy mi folyik például az atlétikában, de többjüket nem kapták rajta, hisz a nagy versenyeken általában csak a dobogósokat tesztelték, az itteniek pedig szándékosan „csak az óriási sikert jelentő negyedik helyre” voltak jók.

A legkellemetlenebb a tudat, mert az olimpiai játékok előestéjén felveti a kérdést, hogy mi marad a sportból, az, hogy bizonyított példa van rá, nem egyedi esetekkel, hanem a dopping intézményesített formájával találkozunk. Mégpedig egy olyan nemzet esetében, amelynek sportolói a tiltott szerek nélkül is nagy eredményekre lennének képesek, és akik miatt most a becsületesebb honfitársakat is a gyanú árnyékolja be.

A sport legnagyobb ünnepére készülünk, de a hangulat visszafogottabb, mint korábban volt, hisz fogalmunk sem lehet, hogy Rióban a célzóvíz mely formáival és méreteivel találkozhatunk.