A természetben, első pillantásra, minden nagyon egyértelmű, és a dolgok meghatározott logika szerint történnek, egyik folyamat következik a másikból. Semmi se kétértelmű, az állatok azt teszik, amit kell, és sohasem mondanak egyet, és tesznek mást. A gond viszont abban van, hogy az adott környezetben kialakult egyensúly érzékeny, könnyen felborul, és akkor az egész felépítmény összeomlik. Ha nem tudunk egy rendkívüli eseményt meggátolni, a következményeket már nem küszöbölhetjük ki. Ilyesmi történik napjainkban nálunk.
Az élőhely pusztulása, az éghajlat változása eredményeképp vidékünkön eddig ismeretlen fajok jelentek meg, és a megszokott állatok tűntek el.
Vannak állatok, amelyek valamikor itt éltek, de az ember kiirtotta őket. Aztán az életkörülmények megváltozása kedvezett nekik, és visszatértek valamikori élőhelyükre. Ezek közül talán legszembeötlőbb a sakál visszatérése. A múlt század végén és az új évezred elején megjelent a Duna és a Tisza menti ártéri erdőkben, ahonnan mára benépesítette a két folyó által határolt egész területet. Ehhez csupán két évtizedre volt szüksége. Az egyre szaporodó és terjedő ragadozó jelenléte azonban egész sor eseményt indított be. Ugyanarra a táplálékra vadászik mint a róka, de mivel nagyobb és erősebb nála, valamint családokban élő és vadászó állatról lévén szó, képes a magánál jóval nagyobb zsákmányállatok levadászására is. Mivel rejtőzködő életmódot folytat, egyelőre keveset tudunk róla, mert elfelejtettük hogyan is kell, lehet kezelni a sakál állományát. Ezért ma már komoly károkat okoz mind a vadállományban, mind az ember által tenyésztett haszonállatokban is.
Vannak olyan élőhelyek, amelyek jobban megfelelnek a „visszatérő hódítóknak”, és ott gyorsabban szaporodnak, ezért ott a kártételük is nagyobb, mint ahol még csak néhány van belőlük. Az ilyen vidéken a vadgazdák után a jószágtartók is kongatják a vészharangot, és a sakálok elpusztítását követelik. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. Magyarországon már hatalmas károkat emlegetnek a birka- és a kecsketartók. A vadászok szerint a legnagyobb károkat az őzállományban okoz a sakál, a gím- és a dámszarvas szaporulatát is dézsmálja, de még a malacait elszántan védelmező vaddisznókból is kiveszi a vámot. Emellett igen érdekes a sakál és a róka állományának kölcsönös alakulása is.
A vadgazdák megfigyelései szerint ahol elszaporodik a sakál, jelentősen megfogyatkozik a róka. Mivel szerbiai adatok nem állnak rendelkezésünkre, csak a magyarországi lőjegyzékekre hagyatkozhatunk. A nemrég közzétett 2006-tól 2015-ig terjedő, hat megyére vonatkozó sakál–róka teríték összehasonlító adatai azonban egyelőre nem támasztják alá a vadgazdák állítását. A kimutatás 50.017 róka elejtéséről szól 2006-ban, míg 2015-ben 70.127 ravaszdi került terítékre. Sakálból 2006-ban 163, 2015-ben pedig 3267 esett.
A hozzánk legközelebb levő két megyében, azaz Bács-Kiskun és Csongrád megyékben a sakálteríték növekedését a lőtt rókák számának növekedése kíséri. Így Bács-Kiskun megyében 2006-ban 4540, 2015-ben pedig 7137 róka esett. Ugyanezekben az években 34, illetve 461 sakál került puskavégre. Csongrád megyében a kimutatás 2006-ban 3066 rókáról és csak 2 sakálról szól, míg 2015-ben 5172 róka és 131 sakál került terítékre. A legnagyobb terítéket Somogy megyében jegyezték. Ott kilenc év alatt a rókateríték 2147-ről, 2557-re változott – mondhatjuk, stagnál – az elejtett sakálok száma azonban 56-ról 999-re nőt.
Ezekből az adatokból természetesen nem lehet holtbiztos előrejelzést hozni a két ragadozó állományának jövőbeli alakulását illetően. Túl sok a befolyásoló tényező, de csak az ilyen kimutatások, az állandó megfigyelés, és a ma még rejtett, akár jelentéktelennek tűnő változások jegyzésével tudjuk sikerrel kezelni a „sakálproblémát”.
