Közhelyesnek számít, de tény: mindig ajánlatos egy kicsit takarékoskodni, hiszen nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, és váratlan helyzetekben akár egy kisebb összegű megtakarítás is hatalmas segítséget jelenthet. Ezekben a gazdaságilag „mozgalmas” időkben azonban nem könnyű azt sem eldönteni, hogy a félretett kevéske pénzét miben tartsa az ember. A „miben” szóhoz válaszként a szalmazsák is illik, ami zsargonban természetesen nem szó szerint jelent aratási melléktermékkel megtöltött nagyobb méretű vászonzacskót, hanem azt jelenti, nem a bankban vagy valamibe befektetve, hanem otthon tartjuk a pénzünket. Otthontartás esetén is felmerül a „miben” kérdés, ami ebben az esetben azt jelenti, milyen pénznemben. Amíg ugyanis a 90-es években mindenki német márkában tartotta még a rövid távú megtakarításait is, az ezredfordulót követően pedig euróban. Ma már az euró sem számít tuti tippnek, még akkor sem, ha hosszú távon senki sem számít a közös európai pénz megszűnésére, hirtelen elértéktelenedésére vagy hasonló fejleményekre. A nem oly távoli múltban is megesett, hogy bizonyos periódusokban érdemesebb volt svájci frankban, dollárban takarékoskodni, de még olyan is előfordult, hogy azok jártak jobban, akik dinárban tettek félre. Ha pedig egészen szakmai, közgazdaságtani és azon belül is matematikai és statisztikai megközelítésből tekintünk a megtakarított pénz kezelésére, akkor megállapítható, hogy a pénzünk akkor nem veszíti értéket, illetve csupán akkor mondhatjuk, hogy egy kicsit meg is fialtattuk, ha az adott ország pénzneme lassabban inflálódik, mint amekkora kamatot fizetnek rá. A nullához közeli amerikai irányadó kamat és a rendre csaknem 0,5 százalékos amerikai infláció mellett pl. a 2 százalékos kamat is viszonylagosan szép hozamnak tűnhet, miközben nyilvánvaló, hogy kis összegek esetén ez jelentéktelen, valóban elhanyagolható hozamnak számít.
MIBEN TAKARÉKOSKODJUNK?
A hazai monetáris politikáért felelős Szerbiai Nemzeti Bank 4 százalékban határozta meg a célinflációt. A legutóbbi mérések alapján, éves szinten 2,1 százalék volt a pénzromlás, ez azonban még nem tartalmazza a júliusi adatokat. Az Európai Unióban viszont a központi bank –0,16 százalékban jelölte ki a célinflációt, ami már a negatív tartományban van, és jelentősen bonyolítja a helyzetet. Ha itthoni körülmények között szeretnénk a bankokban takarékoskodni, akkor tudni kell, hogy a devizabetétek kamataira 15 százalékos adót vetett ki az állam. Ez magyarán azt jelenti, hogy pl. minden jóváírt 100 eurónyi kamat után az állam 15 eurónyi adóra tart igényt. Ma már nincsenek magas kamatok, illetve csak a gyorsan inflálódó pénznemek után fizetnek magas kamatokat, ami ugye „optikai csalódást” okozhat, hiszen a legtöbb esetben a pénzromlás mértéke és a kamatok hozzávetőlegesen kiegyenlítődnek. Látra szóló betétek esetében a legtöbb bank szinte jelképes, megközelítőleg 0,1 százalék kamatot fizet a devizabetétekre. A dináralapú folyószámlák esetében viszont nagyon tarka a helyzet, hiszen egyes bankok nem fizetnek látra szóló betét után kamatot, más pénzintézetek viszont már-már impozánsnak mondható 7 százalékot számolnak el. A lekötött betétek esetében a dináralapú megtakarítások után akár évi 8 százalékot is fizetnek, a devizaalapúak esetében pedig ez 1,5 százalékra zsugorodott. Jelenleg Szerbiában a dináralapú betétek népszerűbbek a devizalapúaknál. Ennek oka, hogy egyedül a dináralapú betéteknél tűnik biztosnak, hogy az inflációt meghaladja a kamat mértéke. Ugyanakkor sosem lehet előre tudni, hogy a hazai fizetőeszköz árfolyama hogyan alakul a közös európai pénzhez mérten. Így aztán egyik és másik takarékossági formának vannak előnyei és kockázatai is.
A SZEDER, AZ INFLÁCIÓ MEG A DISZNÓK
Hogyan függ mindez össze? Akik egyoldalúan tekintenek a világra, azok szerint sehogy. Amúgy meg nagyon is. Nézzük, mi történt a hazai piacon az elmúlt pár hét leforgása alatt: előbb „kilőtte” magát a kukorica ára, majd a búzáé aratás idején szinte szabadeséssel zuhant. A paradicsom ára előbb úgy tűnt, hogy az idén sem csökken 100 dinár alá, aztán hirtelen 10 dinárra visszaesett, és ezt ismét áremelkedés követte. A hízó ára és vele együtt a sertéshús is több mint egy évi pangás után kilőtte magát. Mindez azonban normális szezonális ingadozásként is felfogható: a kukorica szokott drágulni nyár elején, és a búza ára is csökkenni szokott, ha jó a termés. A paradicsomé is törvényszerűen csökken, amikor elkezd érni a szabadföldi, és a hízó is nyár vége felé szokott a legjobb áron elkelni. Egy kilogramm szeder két évvel ezelőtt is 200 dinárba került, akkor sokan telepítettek is a jó haszon reményében, most meg arról cikkeznek, hogy 30 dinár kilója. Ennyiért alig érdemes leszedni is. Ezek az oszcillációk aztán majd összeadódnak és borítékolható, hogy a statisztikai adatok az eddigihez hasonló csekély inflációról szólnak majd. Az elméleti kategóriaként felfogható átlagember pedig legfeljebb kevesebb sonkát és több szedret fogyaszt most.
