Termelési regény (kisssregény). Bűnrózsaszín borító, vakító fehér betűkkel.
Néhány évvel ezelőtt Esterházy Péter Újvidéken a Szív segédigéi kapcsán arról beszélt, hogy a kötet német felolvasóestje előtt azon gondolkodott, vajon hogyan tudja majd megoldani a színész a vizuálisan két szövegtestre tagolódó textus hangzásbeli visszaadását. Úgy emlékszem, maga is meglepődött, amikor rájött: a felolvasó az egyik szövegrészt jobbra, míg a másikat balra fordulva olvasta. A narráció komoly dolog, mindig rá kell jönnünk az adott helyzetben legmegfelelőbb verzióra.
Ez lehetne az egyik tanításjellegű üzenete az Esterházy-opusnak, természetesen kismillió más jellemvonás mellett. Az önmagáról értekező szöveg, az intertextualitás végtelen folyamainak – „A Duna oly símán, oly szelíden ballagott le parttalan medrében, akár a Tisza.” – tobzódása, a saját múlt és jelen elbeszélés-variációinak sokszínűsége, a kitárulkozás változatossága: a szövegek nemcsak példák tárházai, hanem gyönyörködtető olvasmányok is egyben.
Ne legyen kételyünk: hiába tudjuk, hogy egy nagy író hagyott itt bennünket, hiánya csak akkor tudatosul majd igazán, ha elmúlik a kezdeti sokk bénító, gátló hatása, és ha mindenkiben tudatosul: korszakos zseni, őstehetség, intézmény távozott el. Ám egy pillanatra se feledjük: „ami nincs, az még nem hiány.”
(Fotó: Diósi Árpád)
Noha a kritika – olykor joggal, olykor alaptalanul – nem mindig bánt kesztyűs kézzel az Esterházy-művekkel, egyetlen kritikus, irodalomtörténész, pályatárs és olvasó sem kételkedhet abban, hogy Esterházy Péter kiérdemelte azt a szakmai, olvasói és rajongói tiszteletet, amely hosszú évek óta kíséri, és amely minden bizonnyal továbbra is vele marad. Esterházy pályára lépése után az irodalom nem azt az arcát mutatja, amit előtte. Minden megváltozott, ha nem érezném magam is túlzásnak, azt mondanám, egyszemélyes korszakküszöbként magasodik ki a kultúrából.
Bevezetés a szépirodalomba, Kis magyar pornográfia, a Trabant útfekvése és gyorsulása, valamint a könnyelműség csábítása. Ekkor 1986-ban járunk.
Esterházy Péter tekintélyét mi sem bizonyítja jobban annál, miszerint egy nemrégi, megosztó vitában – nagyon röviden, nagyon pontatlanul: lehet-e drukkolni a magyar válogatott sikerének – egyetlen nyilatkozatával lenyugtatta a kedélyeket. Lehet. De ebben az egy szóban benne van jó pár regény, szövegtöredék, kisesszé és egy megkérdőjelezhetetlen személyes, illetve családi életút is: a fociról ne beszéljen az, aki nem játssza. „…Mátyás király meg a fiúk… Bern, 1954, az nem nemzeti seb, hanem nosztalgiaposvány, egy szentimentáldágvány, kisfiam, nemzethalál-paródia, selypegés, giccs!”
Esterházy Péter hatása jóval túlmutat a szépirodalmon is – akár felületes vizsgálattal is kimutatható, hogy az író a tudományos értelmezések nyelvére és a kortárs magyar irodalomkritika diskurzusára is hatással volt. De visszatérve az irodalomhoz és az írói hatáshoz: alkalomadtán üssük fel egy-egy fiatal tollforgató szövegét. Meghaladva a romantikus „válasszunk magunknak csillagot” eszményét és az önpusztítás szövegjegyeit, valamivel a Kassák- és József Attila-imitációt követően, de a Bodor Ádám-áthallásoknál kicsit korábban minden bizonnyal megjelenik a Harmonia Caelestis írója iránti tisztelet szöveglenyomata.
Harmonia Caelestis. Rút szibarita váz, sárkányfog-vetemény. Édesapám.
A vaskos kötet – ismét elnagyolva, ismét pontatlanul fogalmazva – egyetlen tökéletes, hosszú, lehengerlő elbeszélésfolyam arról, mit jelent ma magyarnak lenni. Mit kezdhetünk az elmúlt évtizedek nyomasztó traumáival, hogyan lássuk önnön helyzetünket az egyre rosszabbodó, egyre kilátástalanabb világban? A Harmonia Caelestis minden egyes oldaláról a Szép Szó folyóirat jut eszembe: mintha ez a mű a híres különszám kérdését emelné általános keretek közé, megadva rá a hurráoptimizmus leghalványabb árnyékától is mentesített választ.
Esterházy Péter kapcsán nem mehetünk el szó nélkül Sava Babić és Vickó Árpádról sem, akik áldozatos, hiánypótló és Esterházy Péter opusához mérhető munkával és odaadással fordították műveit szerb nyelvre. Nem volt könnyű dolguk, viszont minden egyes befektetett perc megérte. Ahogy a többi, terjedelmileg rövidebb, minőségileg jól megválogatott munka is: Megtalálható például a No milk today esszéje is szerbül Marko Čudić fordításában, ezt azért tartom fontosnak, mert Danilo Kiš és Esterházy Péter talán az egész régió legjelentősebb alkotóiként említhetőek. Szövegeken túlmutató, végtelen diskurzusuk kötelező olvasmány mindazoknak, akik meg szeretnék érteni, kik vagyunk, mit csinálunk ezen a vidéken.
Hálásak lehetünk neki mindezért – és mérhetetlenül több más dologért is.
