2024. március 29., péntek

Megtörhet a jég?

Mintha ellentét volna az Európai Unióban és a NATO-ban lejátszódó folyamatok között. Az EU-ban ugyanis mind nagyobb az ellenállás az Oroszország ellen foganatosított szankciókkal szemben, a NATO nemrégi csúcsértekezletén ellenben olyan intézkedéseket foganatosítottak, amelyeket a sajtó „a hidegháború felforrosításának” minősített, amelyekről Gorbacsov egykori szovjet pártvezető azt mondta: „szinte hadat akarnak üzenni Oroszországnak”.

Szó sincs azonban ellentétről, hanem a világpolitikában lejátszódó változás két megnyilatkozásáról.
Történt ugyanis, hogy e szankciókkal kapcsolatban az EU-ban hármas folyamat játszódott le. Egyrészt az orosz gazdaságot tényleg súlyos megrázkódtatás érte, de ez kevésbé a szankciók következménye, sokkal nagyobb csapás volt a kőolaj és a gáz árának zuhanása. Ez a megrázkódtatás azonban semmiben sem bírta rá Moszkvát álláspontjának megváltoztatására és a Putyin-ellenes ellenzék sem kapott lendületet. Másrészt a szankciók részben kárt okoztak az európai országok gazdaságának is, részben arra bírták rá Oroszországot, hogy más országok felé orientálódjon, ami – a kőolaj és a gáz jelentősége várható növekedésének körülményei között – Európán üthet vissza.
Különben is kezdettől fogva volt némi képmutatás ezekben a szankciókban, hisz az energiaszektorra nem terjedtek ki, sőt már azt emlegetik, mégis előveszik a leállított Déli Áramlat és Török Áramlat nevű vezeték megépítését, a Németországot ellátó vezetéket pedig bővítik. Hisz Európa ellátásának biztonságáról van szó, amit csak azért kockáztattak, mert ha már Ukrajnát összeugratták Oroszországgal, akkor nem engedhetik meg Ukrajna megkerülését a kőolaj és gáz szállításánál.
Az sem mellékes, hogy a szankciók feloldását csak az ukránok kötnék Krím visszaadásához, az európai politikusok megelégszenek a minszki megállapodás maradéktalan betartásával. Mindinkább felismerik, hogy ez nemcsak Moszkvától függ, hiszen az ukrán kormány még addig sem tud eljutni, hogy autonómiát kínáljon az orosz kisebbségnek és ezzel rábírja azokat az Ukrajnába való visszatérésre. Márpedig tegnap erőszakkal megakadályozták, hogy Milošević vérbe fojtsa a koszovói albánok önrendelkezési jogát, holnap pedig senkinek eszébe sem jut, hogy London bombázhatja Skóciát, mert el akar szakadni.
Ilyen körülmények együttes hatására mind több ország, egy-egy országon belül mind több politikus követeli a szankciók feloldását. Ez bennünket azért érdekel közvetlenebbül, mert Magyarország azon országok közé tartozik, amelyek leghatározottabban szóvá teszik a szankciók következményeit. Ami természetes is, hisz azok hatására tavaly 40 százalékkal csökkent a kétoldali áruforgalom és az elmúlt két és fél évben a magyar vállalatok 4,5 milliárd dollár exportlehetőségtől estek el. Szijjártó Péter magyar külgazdasági- és külügyminiszter a magyar–orosz kormányközi gazdasági bizottság nemrégiben tartott ülésén már azt is leszögezte, hogy „helytelen és antidemokratikus módon” hozták meg a szankciók meghosszabbításáról szóló döntést.
A fentiek együttes hatására mind nagyobb az esélye, hogy a gazdasági szankciók már nem tartanak sokáig. Már azért sem, mert a különben is sok bajjal küszködő Európa nem engedheti meg magának, hogy gondjait még maga növelje e szankciókkal. A NATO-nak ezzel szemben más problémával kell megküzdenie. A hidegháború megszűntekor ugyanis a kettős feladatot kellett megoldani. A politikusoknak: hogyan csinálnak barátot abból az Oroszországból, amely tegnap még Szovjetunióként egy hatalmas hadigépezet fenntartását indokolta. A katonáknak pedig: hogyan rávenni a választópolgárokat arra, hogy továbbra is hatalmas összegeket költsenek az ellenség eltűnésével szükségtelenné vált hadigépezet fenntartására.
Mindkét feladatot sikerrel oldották meg. A politikusok azzal, hogy Oroszországot mind jobban összekapcsolták a NATO-val. Már 1991-ben megalakult az Észak-Atlanti Együttműködési Tanács. Ennek helyébe már 1994-ben kialakították a NATO és Oroszország partnerségi viszonyát. 1997-ben létrejött a közös Állandó Konzultatív Tanács, sőt 2002-ben annak helyébe lépett a NATO–Oroszország Tanács. A tábornokok pedig megtalálták azt a megoldást, hogy a költséges hadigépezetet azért kell fenntartani, mert arra szükség van a világrend megőrzéséhez. Kezdetben bombázták Szerbiát, utána megszállták Afganisztánt és Irakot.
Ezt követően azonban a megszállások csődnek bizonyultak, a terrorizmus elleni harchoz nem kellenek rakéták és atombombák, az Iszlám Állam ellenség lehetne, de ez túl bonyolult ügy. Ezért ma már a NATO mind közelebb nyomul az orosz határhoz, Oroszország mind erélyesebb ellenlépéseket tesz, mert fegyverkezni csak egymás ellen lehet. Most azt kellene megoldani, hogy ez ne zavarja a gazdasági kapcsolatot, mint ahogyan a hidegháború sem zavarta, és hogy közösen intézzék a világ ügyeit, együtt tartsák fenn a világrendet, mint a hidegháború idején.
Ezért van az, hogy Obama amerikai és Putyin orosz elnök állandó telefonkapcsolatban van és a két külügyminiszter is rendszeresen tárgyal. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár kijelenti: „Egyöntetű üzenet, hogy kapcsolataink a védelemre és dialógusra alapulnak”. François Hollande francia elnök kimondja: „Oroszország nem fenyegetés, hanem partner”. Sőt Orbán Viktor hangsúlyozza: „Senki sem akarja úgy biztonságba helyezni Közép-Európát, hogy közben ellenségünkké tesszük Oroszországot”.