2024. április 18., csütörtök

Fesztiváli hangulatban

Ma, szombaton este, amikor megnyitja kapuit az európai filmek palicsi fesztiválja, nem tudom, a nézőtéren ülők közül hány embernek jutnak eszébe a kezdeti lépések, és az, hogy hogyan vált ez a filmes seregszemle a régió egyik jelentős fesztiváljává.

Fotó: Molnár Edvárd

Fotó: Molnár Edvárd

A szabadkai városatyák 1992-ben döntöttek a palicsi filmfesztivál megalapításáról, és akkor valószínűleg senkinek eszébe sem jutott, hogy épp 60 évvel korábban, 1932-ben indult útjára a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, a filmtörténelem első filmfesztiválja, amely azóta is az egyik legnagyobb filmes eseménynek számít a világon. Ez a tény nem játszott semmiféle szerepet. Akkor miért említem? Azért, mert habár méreteiben, a világsztárok és a vörös szőnyegek számát tekintve a palicsi fesztivál nem is tudna, és természetesen nem is akar versenyre kelni a nagy filmes seregszemlékkel, van egy közös nevezőjük: a velencei és a palicsi fesztivál is több nehéz periódust élt át, és számos nehézséget túlélve eresztett gyökeret, kapott markáns arculatot.

A kilencvenes évek polgárháborúba sodródott Szerbiájában ugyanis sokkal inkább a fojtogató bezártság, a fásultság, depresszió, reménytelenség, a „kultúréhség” ellenszere volt a palicsi nemzetközi filmes seregszemle. A dac hozta létre és a konokság éltette ezt a fesztivált. Az első évtizedben amerikai és európai filmeket mutattak be, a műszaki felszereltség hagyott ugyan kívánnivalót maga után, de a szervezők ügyesen kihasználták a palicsi őspark fái között megbúvó, régiónkban egyedülálló szabadtéri színpad nyújtotta lehetőségeket. A szabadkaiak – több százan – gépkocsival, autóbusszal, kerékpárral vagy épp gyalogszerrel estéről estére tömegesen elzarándokoltak és elzarándokolnak azóta is a fesztivál idején filmet nézni Palicsra. Van ennek egy ellenállhatatlan varázsa, bája.

A kezdetektől jelen vannak a legújabb magyar filmek is, bár a versenyprogramban egy magyar film szerepel általában, nem egy alkalommal megtörtént, hogy ha délután a szabadkai Szabadegyetem amfiteátrumában a magyar filmeknek szentelt programrészben valamely neves magyar rendező olyan filmjét vetítették, amelyről már hallottak tévében, rádióban a szabadkaiak, akik nem érkeztek idejekorán, már csak pótszéken ücsörögve vagy állva nézhették végig a vetítést.

A szervezőknek mindig kijutott, kijut az izgalmakból, nemcsak a pénzügyek, az eső miatt, ami a szabadtéri vetítések esetében keserítő tényező, hanem például a kilencvenes években az is megtörtént, hogy csak a vetítés napján a déli órákban érkezhetett meg az embargó sújtotta országba a versenyfilm, és csak akkor kezdhettek hozzá a fordítók a szerb feliratok elkészítéséhez. A palicsi filmfesztiválon láthattuk a délszláv háborúval foglalkozó első európai és amerikai filmeket, és amikor még a diplomáciai kapcsolatok jóformán nem is léteztek, Palicson és Szabadkán már vetítették a legújabb horvát, bosnyák, szlovén, macedón alkotásokat.

A fesztiváli hangulat varázsát említettem: 2000 tavaszán a szabadkai moziban is közepes érdeklődés mellett vetítették a Vuk Drašković regényből készült Nož című fimet, Žarko Laušević főszereplésével. Abban az évben a palicsi fesztiváli versenyprogramba is beiktatták, és hirtelen mindenki látni akarta a filmet: a szabadtéri színpad 1200–1400 ülőhelyére legalább 2500–2600 ember akart bezsúfolódni. A nézőtér első széksora előtt legalább 3-4 sorban ültek törökülésben, kuporogtak a makacsabbak, sokan a nézőtér szélén levő élősövénybe simulva állták végig a vetítést. A néhány száz kinn rekedt elégedetlenkedő pedig addig protestált, amíg Radoslav Zelenović fesztiváligazgató megígérte, másnap soron kívül még egyszer levetítik a filmet.

Az első tíz év után kiiktatták az amerikai filmeket, és 2003-tól hivatalosan is az európai filmek nemzetközi fesztiváljává vált a palicsi filmes seregszemle. A szabadkaiak és a környékbeliek érdeklődése az itt vetített francia, angol, dán, lengyel, holland, magyar filmek iránt töretlen, hisz mindenkit izgat, hogyan élnek Európa más részein, hogyan gondolkodnak az élet dolgairól, az általános és örök emberi problémákra hogyan próbálnak másutt, mások választ adni. A palicsi filmfesztiválon most is olyan alkotások szerepelnek, amelyek nem kullognak a jelenségek után, hanem naprakészen tárják fel a legégetőbb jelenségeket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az európai menekültválságról szóló Fuocoammare (Tűz a tengeren) című olasz–francia dokumentumfilm nyitja meg ma este a filmes seregszemlét.

Az sem igaz, hogy nincsenek sztárok a fesztiválon, hisz mi más lenne Szabó István, Jancsó Miklós magyar, Ken Russell angol, Nyikita Mihalkov orosz rendező, Krzystof Zanussi vagy Jirí Menzel cseh, Lordan Zafranović horvát filmrendező, akik mindannyian itt voltak Palicson, Szabadkán? Életművükért, azért a maradandó értékért, amit a filmművészet terén alkottak, Lifka Sándor-díjat kaptak, amelyet a kinematográfia egyik első közép-európai úttörőjéről neveztek el, aki a 20. század első éveiben nyitotta meg moziját Szabadkán.

Kétségkívül a fesztivál egyik erőssége és mindinkább ismertetőjegye az ifjú európai filmes alkotókat felvonultató programrész, izgalmas látni, hogy kísérletező kedvvel megáldva, új utakat járva, friss szemléletmóddal hogyan tekintenek ők a filmre, hogyan látják a világot. Jó ötlet volt az évente egy-egy európai ország legújabb filmterméséből válogatást nyújtó programrész beiktatása, mert egyébként ezek a kis és nagy európai országok filmes alkotásai (is) elérhetetlenek a számunkra. Ám akit az ökológia érdekel, az is itt mozizhat kedvére az elkövetkező egy hétben. Koncertek, bulik is vannak késő esténként a fesztivál kísérőrendezvényeként, és ezeken is szép számban találkozhatunk a fesztiválra érkezett filmesekkel. Mint ahogyan Szabadka is ilyenkor fesztiváli hangulatot áraszt. A belváros kávézóinak kerthelyiségeiben ott kávéznak élénk francia, angol stb. nyelvű társalgásba merülve a külföldi filmesek, lelkesen fotózzák, filmezik a gyönyörű szecessziós épületeket. Ők is megőrzik emlékezetükben a város és Palicsfürdő képét, hangulatát, valamint a város kulturális szellemiségén is itt hagyják a lenyomatát annak, hogy láthattuk alkotásaikat, személyesen is itt jártak, a szokásos fesztiváli sajtótájékoztatókon, interjúk alkalmával kifejtették a művészetről, a világról meglátásaikat. A 2000-es évek elején az egyik külföldi zsűritag, miután az egyik kávézó teraszán elkészítettük az interjút, azt kérte, térjünk be a belvárosi áruházba, szeretné látni, a polgárháború, gazdasági zárlat után kevéssel milyen az áruválaszték.

A legmeghatóbb élményem Mészáros Márta A temetetlen halott című filmjéhez fűződik. A szabadkai Szabadegyetemen vetítették, zsúfolásig megtelt nézőtér előtt, és a megrázó jelenetnél, amikor Nagy Imre mártír magyar miniszterelnököt kivégzik, rápillantottam a mellettem ülő, tekintélyes, „szőrösszívűnek” tartott belgrádi filmkritikusra, aki nem is akarta elrejteni megrendülését, könnyeit.