Szűk családi körben, mégis néhány ezer ember között, óriáskivetítőn néztem a 2016-os franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság döntőjét a Margit-szigeten. Azt a tanulságot vontam le, hogy mégis létezhet magyar szurkolói kultúra, csak eddig látens állapotban volt az is. Egyetlen magyar szereplője a döntőnek Kassai Viktor játékvezető volt, de amikor feltűnt a képernyőn, ahogy tartalék játékvezetői teendőit végezte épp, hangos tapssal éltette a közönség. A rengeteg magyar a sok-sok külföldivel keveredve igazi Európát varázsolt körénk a tetszetősebb jelenetekre adott reakciókkal.
Maga a mérkőzés szakmai aspektusból arról szólt, hogy mindkét csapat rendkívül koncentrált az egyszerű feladatok hibátlan kivitelezésére. Egyértelműen látszott, hogy már csírájában el szeretnék fojtani a másik csapat kontralehetőségeit; amely alakulat előtt mégis alkalom nyílt gyors ellentámadásra, az minimális létszámmal vállalta, nehogy egy rekontra legyen a veszte. Nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnánk meg, az első fázis arról szól az ellenfél labdabirtoklása esetén, hogy nem juthatnak a védelem mögé. Minden mozdulat ezt a célt szolgálja, hiszen ha mégis sikerül az ellenfélnek a védelem mögé jutni, akkor azt az akciót már lényegesen nehezebb hatástalanítani, azaz csökkennek az esélyek. Erre fókuszálva játszott minkét csapat, s végül a hosszabbításban egy átlövésből, egy friss ember lábából született a portugálok győztes találata.
A francia válogatott játékát ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy brutális fizikumú ember ráhúz egy nejlonszatyrot a nála picit gyengébb ellenfelének a fejére, aztán, pont mielőtt megfulladna, hagyja levegőhöz jutni, majd egy idő után ugyanezt megismétli. Képletesen szólva „a francia vákuum” nem végezte ki a portugálokat, azaz nem eredményezett gólt. A mindenkori francia válogatottnál felmerül bennem a kérdés, hogy mi a helyzet az öltözői klikkesedéssel… Mindenesetre az ún. kollektív önzőséget nem éreztem rajtuk.
A portugál nemzeti csapat kártyapaklijából gyorsan kiszedték a piros hetest, mely általában mindent visz. Az érdekesség az volt, hogy ettől nem dőlt teljesen össze a kártyavár. Sőt, hasonló lélektani előny keletkezett belőle, mint amikor jogtalanul állítanak ki valakit a csapatból, és látványosan feljön a hátrányba került gárda. Hozzátartozik az is, hogy Fernando Santos egyáltalán nem esett pánikba, hanem szépen átállt a tradicionális portugál játékszervezésre szélsőjátékkal és klasszikus centerrel. Mindig csodálattal figyelem a rutinos, ravasz trénerek nemes egyszerűségét.
Az Eb kezdete előtt azt írtam, hogy a portugálok mentalitása nem elég ahhoz, hogy folyamatosan nyerjenek, s emellett gyakran pazarolnak. Nos, ez valamilyen szinten be is igazolódott, csak azzal a módosítással, hogy akkor nem győztek, amikor nem is kellett, és mindig nyertek, amikor meg kellett. Ebből hazakanyarodva egy kicsit, a magyar szereplés parádés volt így több évtized után, de ilyen a futball, hogy máris itt a következő lecke: nem elég csak kvalifikálni a nagy tornákra, hanem meg kell tanulni ezt a speciális műfajt, melyben most épp egy csoportharmadik emelte magasba a trófeát.
