2024. április 19., péntek

Hetvenéves „visszhang”

Nemrégen a fővárosi egyetem műszaki karának szervezésében tanácskozást tartottak, amely arra volt hivatott, hogy a résztvevők megoldást találjanak Szerbia újbóli iparosítására. Nem kétséges ugyanis, hogy az ország gazdaságának egyik legfontosabb húzóereje a csak tessék-lássék módon támogatott mezőgazdaság. Vagyis, bevalljuk-e vagy sem, agrárország vagyunk. Akárcsak nyolcvan-száz évvel ezelőtt.

Az is nyilvánvaló, hogy az úgynevezett negyedik ipari forradalom meglehetősen nagy ívben elkerülte a Nyugat-Balkánt. Pedig – elvileg – volna mire alapozni az ipari fejlődést, hiszen a középiskolás gyerekek és az egyetemisták szinte folyamatosan szállítják az érmeket és a kitüntetéseket az ifjú tudósok nemzetközi vetélkedőiről. Tehát – úgymond – van ész Szerbiában, csupán az a baj, hogy azok, akiknek ezt észre kellene venniük, nemcsak hogy nem figyelnek oda, hanem a gyerekekkel a sajtó előtt való páváskodáson kívül alig tesznek valamit az ifjú tehetségek további kibontakozása és fejlődése érdekében.

Nem kétséges ugyanis, hogy a kutatók, feltalálók és újítók munkájához pénzre van szükség, s még azzal sem lehet szavatolni a sikerüket. A jövőbe komolyan tekintő országokban a nemzeti jövedelemből tetemes összeget különítenek el fejlesztésekre, s ennek legtöbb esetben meg is van az eredménye.

Nálunk egy kicsit másképp viszonyul a politikum a fiatal zsenikhez. Biztosít nekik (de főleg saját magának) átmeneti publicitást, kézfogást és vállveregetést, de ha háromezer euróra van szükség, hogy ugyanezek a fiatalok kijussanak egy nemzetközi megmérettetésre, hiába kilincselnek a minisztériumokban. Mindenhol betonfalba ütköznek –, mert nincs rá pénz.

Egyébként is ez a „van pénz, nincs pénz” dolog meglehetősen furcsa valami. Egy számunkra névtelen koreai befektetés támogatására elő tudtunk teremteni harmincötmillió eurót, a FIAT kragujevaci gyárából kényszerűen távozók végkielégítésére is találunk sok százezret, de a jövőnkbe nem vagyunk hajlandók pénzt fektetni.

Nagy kérdés tehát, hogy az említett tanácskozáson szajkózott iparosítást kikkel lehetne megvalósítani. Az sem mellékes körülmény, hogy a belgrádi műszaki karon tavaly végzett felmérés szerint a hallgatók kétharmada úgy nyilatkozott, hogy az egyetem elvégzése után külföldön igyekszik folytatni az életét. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a kilencvenes évek háborúskodása idején (és elől) hozzávetőleg száznyolcvanezer polgár, nagyobbrészt fiatal, képzett szakember egyszerűen fogta a kabátját, kalapját és örökre búcsút intett a „családi tűzhelynek”. Rájuk már nem számíthat ez az ország, akárcsak azokra sem, akikre személyenként átlag százezer dollárt költ, hogy egyetemi oklevelet szerezzenek.

Mindezek ellenére jogos az iparosításra való törekvés, hiszen a második világháború után a tudjuk milyen eszközökkel hatalomra jutott Kommunista Párt egyik fő szólama és törekvése a jugoszláv ipar megteremtésére vonatkozott. Akkor sikerült is sok mindent létrehozni. Nagyobbára észszerű terveket valósítottak meg, de jócskán akadtak melléfogások, amelyeknek a következményeit még a mai korosztályok is nyögik. Teljesen logikátlan ugyanis a Pannon-síkság tőszomszédságában, nevezetesen Szendrőn (Smederevón), kohászatot és acélgyárat építeni, holott az irgalmatlan mennyiségű nyersanyag helyszínre szállítása folyamatosan horribilis összeget emészt fel. Ugyanilyen botorság volt Zentán beindítani a szelepgyártó üzemet, mivel már a kezdetekkor tudvalevő volt, hogy életképességének fenntartása felért egy kötéltánccal.

De Szerbiának ipar kell!

Mintha a hetven évvel ezelőtti visszhangot hallanánk.