Függetlenül a végeredménytől, az első olyan mérkőzés volt ez a belgák elleni nyolcaddöntő, amelyet nagyon sajnálok, hogy nem láthattam élőben. Nehéz részleteiben elemezni a televíziós közvetítés alapján. Az Eb egyik látványos tanulsága, hogy a kis csapatok a torna előrehaladtával pszichésen és fizikálisan is elfogynak, míg a nagyok játékminőségben egyre inkább feljönnek. A tizenhat között már elsősorban a nagyok játéka ez a kontinenstorna. Esetleg még Izland okozhat meglepetést…
A magyar válogatott is a kis csapatok sajátosságát produkálta, és gyakorlatilag pszichésen elfogyott, ami abban nyilvánult meg, hogy a koncentráció esése rengetegszer megbontotta a kompakt együtt mozgást, az ellenfél labdabirtoklása esetén megnőttek a játékosok közti távolságok, és egy jó Gera pótolhatatlannak bizonyult. A belgák gyakran fel tudták venni a labdát a magyar védelem és középpályássor között, és rá tudtak gyorsítani a viszonylag statikus védőkre, amikor már nyilvánvaló, hogy eléggé kiszolgáltatottá válik a védelem. A négy kapott gól közül az első beadásból, a második és a harmadik egyéni játékkal feltört védekezésből, míg a negyedik kontrából született. Ez ékes bizonyítéka, a belgák olyan iszonyatosan veszélyesek, hogy ahol egy pici elcsúszás van, ahol rés mutatkozik, ahol ki tudják alakítani a fölényt, ott törnek be. Legyen az a fölény minőségi, számbeli vagy kezdeményezésbeli… Úgy is fogalmazhatnék, hogy ha van nagykapu, akkor bemennek ott, ha nincs, akkor megtalálják a kiskaput, ha az sincs, akkor kreálnak egyet.
Nem volt egységes és feltörhetetlen a magyar nemzeti csapat védekezése, valamint – számomra teljesen értelmezhetetlen módon – középpályás labdaszerzés esetén szinte mindig elmulasztották az ellentámadás lehetőségét a játékosok azzal, hogy állandóan visszavették a labdát, és bevárták a belgák rendeződését. Nem tudom, hogy a bátortalanság következménye volt-e, vagy pedig tudatosan próbálták kiiktatni a rekontra lehetőségét. Mindenesetre nagyon örülök, hogy egy újabb játékszervezési lépcsőfokot véltem felfedezni, mégpedig labdabirtokban a visszavett labdák után olykor középpályás játékosforgást produkáltak a fiúk. Alakzatbontó, -építő játékkal próbáltak operálni. Ebből nőtt ki a második félidőben Dzsudzsák Balázs szabad játéka, aki kiszámíthatatlanul, tőle szokatlan helyeken bukkant fel, és irányító szerepkörbe lépett.
Egyetértek a szövetségi kapitánnyal, miszerint optimisták lehetünk a jövőt illetően, hiszen meccsről meccsre kutatom – és felfedezni vélem – a játékszervezés minőségi lépcsőfokait a csapat játékában. Előző írásom latolgatásából kiindulva, láttam felvillanni a két kockát is, de az ellenfélnél a nyolcból legalább hat látszott, így lett a különbség négy.
Összességében tökéletes végszava lehet az Eb-szereplésünknek Hajdú B. István gondolata, amelyet a mérkőzés vége felé fogalmazott meg: „A belgák a győzelmet ünneplik, a magyarok pedig, hogy van csapatuk.”
