A világirodalom legdrámaibb dilemmájára, Shakespeare Hamletjának kérdésére utal a szellemes újságíróktól kölcsönvett cím: lenni vagy nem lenni, ez a kérdés. (To be or not to be, that is the question.) Nemcsak azt akarja érzékeltetni, hogy milyen súlyos helyzet alakult ki a június 23-ára kiírt népszavazás kapcsán, hanem azt is, hogy milyen tragikus dilemma lett abból, hogy a brit választópolgároknak dönteniük kell: országuk marad-e az Európai Unióban. Ezt a tragikus dilemmát mutatja két dolog is. Az egyik az, hogy az ország társadalma (sőt kormánya is) még soha sem szakadt ennyire végzetesen egymással élesen szembehelyezkedő két részre. A másik pedig az, hogy eddig még egyetlen szavazás, népszavazás kimenetele sem volt ennyire bizonytalan.
A tragikus dilemma legmeggyőzőbb jele, hogy az egymással szemben felsorakozott táborok kölcsönösen katasztrófával ijesztgetik a másik tábort, arra az esetre, ha a referendum nem azt az eredményt hozná, amelyet ők szeretnének. Számunkra reálisabbnak látszik az a katasztrófa, amellyel az unióban maradás hívei a kiválásra hajlókat ijesztgetik. Legelőször is reálisnak látszik az a veszély, hogy Nagy-Britannia szétesik, ha kilép az EU-ból.
Közismert ugyanis, hogy a skótok az országuk függetlenségéről szóló népszavazáson döntően azért voksoltak a Nagy-Britanniában maradásra, mert visszariadtak attól, hogy a függetlenség esetén – bizonytalan kimenetellel – kérvényezniük kellene a felvételt az EU-ba. Ha tehát Nagy-Britannia kilép az EU-ból, a skót népszavazást megismétlik, biztosan más kimenetellel.
Kevésbé veszélyesnek látszik és kevésbé biztos, hogy kilépés esetén kiéleződik az ír kérdés is, amely a múltban már teremtett súlyos helyzetet. Arról van ugyanis szó, hogy most Nagy-Britannia és Írország között sajátos viszony van, amit az EU-ból való kiválás esetén újra kellene tárgyalni. És ez teremthet olyan feszültséget, amely annyira kiélezheti az észak-ír helyzetet, hogy visszatérhetnek azok a tragikus napok, amikor bombák robbantak.
Hasonlóan reálisnak tűnnek azok a veszélyek, amelyekkel a gazdasági szakértők ijesztgetnek. Valamennyi gazdasági tekintély – a Világbank, az amerikai jegybank, az OECD stb. – úgy mérte fel, hogy a kilépés esetén Nagy-Britannia nemzeti jövedelme 5,5 százalékkal visszaesne. Már azért is, mert a következő 15 éven át a kereskedelmet évi 200 milliárd fontnyi veszteség érné. Mert a brit áru kevésbé lenne jelen azon a nagy piacon, amelyet az EU jelent, a termékek jelentős része drágulna, a világgazdaságba integrálódás gyengülne. És akkor még nem is szóltunk olyan hátrányról, mint az, hogy visszaesne a külföldi befektetés, gyengülne a City szerepe a nemzetközi pénzpiacon stb. Vagy arról, hogy a pénzügyminisztérium számítása szerint a piaci felfordulás 920-1470 fonttal növelné egy-egy háztartás hitel-törlesztési költségét.
Mivel a tragédiához két egyformán erős igazság kell, ez a helyzet sem lenne tragikus, ha a másik fél nem riogatna katasztrófát előidéző vélt vagy valós veszélyekkel. Itt ugyanis az történik, hogy a politikusok a bent maradással járó következményeket sorolják fel, a lapok pedig egymással versenyeznek, hogy ki tud rosszabbat jósolni a bent maradás esetére. A kiválás híveinek két kedvenc érve van. Az egyik, hogy az EU-ban maradás csökkenti az ország önállóságát, az országot kiszolgáltatja Brüsszelnek. Cameron (brit miniszterelnök, aki a Brüsszellel kötött megállapodás után a bent maradás híve lett) banánköztársasággá akarja tenni Nagy-Britanniát – hirdeti a kilépés mellett leghangosabban agitáló Boris Johnson volt londoni polgármester, aki miniszterelnök akar lenni. Sőt az állítja, hogy Brüsszel annak az Európa elképzelésnek a képviselője, amelyet Napóleon és Hitler akart megteremteni.
Még rajta is túltesz Penny Mordaunt védelmi minisztériumi államtitkár asszony, aki azzal ijesztgeti a briteket, hogy „Nagy-Britanniát a terroristák és gonosztevők ezrei árasztják el, ha Törökország, Szerbia, Albánia, Macedónia és Montenegró belép az EU-ba”. Számításai szerint ugyanis 5,2 millió ember jön Nagy-Britanniába, ha 2020-ig ezt az öt országot felveszik az EU-ba. E nagy ijesztgetésben a kilépés mellett agitáló lapok ilyesmiket írnak. „Nagy-Britannia felvirágzik a brexit után”, (The Sun), „A brit gazdaság nem függ a válaszúton lévő Európától”, (Daily Mail), „Ha nem hagyjuk el az EU-t, nem tudjuk ellenőrizni határainkat”, (Daily Express) stb.
Így kívülről nézve még meg is mosolyognánk ezt a nagy igyekezetet, hogy megijesszék a másik tábort, és maguk mellé állítsák a szavazókat, ha nem lenne elgondolkodtató, hogy teljesen megoszlott, két részre szakadt a társadalom. Méghozzá úgy, hogy a megoszlás egyáltalán nem pártok vagy bal- és jobboldal szerint történik. A konzervatívok egyik része hagyományosan EU-ellenes, a másik rész most Cameronnal a maradás híve. A laburisták hivatalosan a maradás mellett agitálnak, de közismert, hogy hányszor voltak már EU-szkeptikusok, főleg a munkahelyeket féltő szakszervezetek. Megoszlás van a generációk között is: a fiatalok többsége EU-párti, az idősebbek többsége pedig a kilépés híve stb.
Mindennek következtében teljes a bizonytalanság a népszavazás kimenetelével kapcsolatos jóslatokban. Már februárban a YouGov és az Ipsos-Mori közvélemény-kutató intézet a kilépés híveinek többségét jelezte, a ComRes szerint viszont 12 százalékponttal vezettek a bentmaradásra szavazók. Azóta is állandóan és intézetről intézetre változtak az eredmények. Hogy teljes legyen a bizonytalanság: mire is szavaznak a britek csütörtökön?
