Férfiú az ezeréves határnál

Mák Ferenc

2016. május 25., 00:02

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Immár hagyományosan az idei Pünkösd alkalmával is százezrek zarándokoltak el a Csíksomlyói Búcsúra, magyar világunk legjelentősebb Mária-kegyhelyére. S amíg a Csángóföld és Erdély legeldugottabb falvaiból is megannyi keresztalja igyekezett az ünnepre, Magyarországról egymást követte a Boldogasszony, a Székely és a Csíksomlyó zarándokvonat, hogy a hosszú út végén Baba-Mária mosolyában, és a fölkelő nap fényében végre megfürödjenek az arcok és a lelkek. S ha mert áldásos volt a zarándoklat, az ezeréves határon, a gyimesbükki vasútállomáson túl lévő, a közelmúltban felújított 30. számú őrháznál tisztelettel hajtottak fejet a múlt emlékei előtt is.

Legendás helye az időnek ez az őrház, valamikor itt hagyták el a vasúti szerelvények a történelmi Magyarország területét, és robogtak át Moldvába. Kék egyenruhájában annak rendje és módja szerint tisztelget a bakter, és büszkén tekintett a távozók után. Volt mire büszkének lennie: gazdagon virágzó ország küldte portékáját a messzi keletnek. Két évtizede már annak, hogy 1996 júniusában – akkor még romjaiban – láthattam a gyimesbükki vasútállomást és ama nevezetes őrházat. Feleségem édesapja, Györbiró László nyugalmazott csíkszeredai tüdőgyógyász főorvos kalauzolt bennünket, a „hazalátogatókat” a Gyimeseken át az ezeréves határra, nála avatottabb, értőbb vezetőt nem is találhattam volna e csodálatos vidék megismerésére. Régi utak pompás emlékei térnek meg hozzám újra, amikor apósom szeretett alakjára emlékezem. Öröm volt vele beszélgetni, és öröm volt vele utazni, nem akadt a Székelyföldnek – de talán Erdélynek sem – olyan elrejtett titka, amiről ő ne tudott volna hosszan mesélni. Kifogyhatatlan volt a történetekből: egyforma részletességgel tudott szólni a rovásírásos emlékekről, a csíki pásztorkodásról, a csíkszépvízi örmények történetéről, vagy a források és a mofetták gyógyító hatásáról. Tehette, hisz kora ifjúságától kezdve minden szabadidejét a természetben töltötte, a családi emlékezet szerint gyalog járta be a közeli és a távoli vidékeket. Amikor azután a gyerekek is felcseperedtek, már együtt barangolták be a hegyeket és völgyeket.

Azon az emlékezetes, 1996-os nyáron apósommal együtt jártunk a Gyimesekben. Előre figyelmeztettek: most olyan magas hegyekbe megyünk, ahol a sziklák és az égbolt közötti szűk részen a holló is csak hason csúszva tud átvergődni! A Tatros mentén haladva, az útba eső csángó falvak egyikében éppen vásárt tartottak, itt figyelhettem meg a kaszavásárlás fortélyos tudományát. A mezőn százával hevertek az újonnan kovácsolt kaszapengék, a vevő a szarvánál fogva mutatóujjára akasztott egyet, és az ott álló, hatalmas kődarabhoz ütötte. Közben figyelmesen hallgatta a fém pengését. Ha tetszett neki, félretette, ha nem, visszahelyezte a többi közé. A délelőtt azzal múlt el, hogy kiválasztott magának vagy két tucat ígéretesen csengő kaszaélet. Délután ezeket egyenként újra a kőhöz ütötte, mígnem a végén elégedetten, teljes lelki nyugalommal kiválasztotta a neki megfelelőt. Hogy a tiszta halláshoz kellett némi pálinka is, az csak természetes.

A mindennapi emberi csodák élményével érkeztünk azután a Gyimesi-szoros alsó kijáratához, a már csak galambok lakta gyimesbükki vasútállomás monumentális épületéhez, majd azon túl a 30. számú őrházhoz, s a közvetlen mellette lévő Rákóczi-vár romjaihoz. A határszéli erődítményt a krónikák szerint 1626-ban Bethlen Gábor építtette, nevét azonban későbbi uráról, II. Rákóczi Ferencről kapta. Valami különös, egyszeri csodában volt részem, amikor a romok között a még aránylag épen maradt lépcsőkön fölmásztunk a már erősen foghíjas várfalakhoz, ahonnan először tekinthettem a messzi ázsiai puszták felé. Györbiró László pedig apai kedvességgel mesélt tájról és történelemről, kalandokról és emlékekről, egyszóval: mindenről, de – székely férfiúhoz méltó módon – csak ha kérdeztük. Bőséges ismereteivel a világért nem zaklatott volna senkit, volt benne valami előkelő tartózkodás. Később elvitt bennünket Szentkatolnára, az ősi családi kúriáb, útközben némi kitérőkkel patakokat és forrásokat, régi, útszéli kereszteket és fogadalmi kápolnákat látogattunk meg. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban ekkor láthattam azt az oltárképet, amelyen Szent István piros huszárnadrágban, karddal az oldalán, Máriához fohászkodva a zsámolyon térdepel.

Csodálatos ember volt Györbiró László, tekintetéből sugárzott a bölcsesség, a szeretet és a jóindulat. Orvosként kiemelkedő tudósa volt a gyógyításnak, neki is köszönhető, hogy a csíksomlyói kegytemplom melletti kórháznak nagy szerepe volt a tbc leküzdésében. Most, hogy a Csíksomlyói Búcsúról jönnek hozzám a hírek, a felkelő nap ragyogásában fölsejlik előttem a székely férfiú nemes alakja.


!A cikkhez nem tartozik képgaléria.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2019     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap
ISO9001 sertified
ISO14001 sertified
IQ NET sertified

Development & Hosting by: CNT | Design by: Plakatila