Aki ismerte Őt, az megérti, hogy miért szinte lehetetlen megszólalni, beszélni Róla, emlékezni Rá. Talán ha egy Hrabal-könyvet elolvasnánk most, vagy egy Menzel-filmet megnéznénk, vagy belekezdenénk egy sok tudást, leleményt és gyors észjárást igénylő, fejtörő társasjátékba (mondjuk, egy barkochbajátékba), bizonyára elnézőbb lenne, semmint, hogy most búcsúzzam Tőle.
De ezúttal nincs kibúvó, nincs kifogás, csak a könyörtelen tény, hogy sok szenvedés után, nagyon-nagyon fiatalon, 49 éves korában elhunyt Kaszás Angéla, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet munkatársa. Az ott dolgozó kollégák, barátok nevében búcsúzom most Tőle megrendülten és mély fájdalommal, mert az űr, amely utána marad, betölthetetlen. Ilyen fájdalmas hiány maradt az intézetben Bodor Anikó halála után is. Ezt is csak azok érthetik meg, akik valaha is találkoztak vele, akik ismerhették közelebbről is, akiknek segített, közvetített, szervezett…
Aki viszont nem ismerhette, az a fukar életrajzi adatokból csak annyit tudhat meg róla, hogy 1967. november 12-én született Zentán; 1990-ben diplomázott az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén; 1992 szeptemberétől a zentai általános iskolában, 1997-től a zentai Közgazdasági és Kereskedelmi Középiskolában tanított magyar nyelv és irodalmat, ahol könyvtárosként is dolgozott; 2003-ban az Egészségügyi Középiskola is könyvtárosként alkalmazta egészen 2006-ig, amikor korábbi munkahelyeit otthagyva a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet szakmunkatársa, könyvtárvezetője lett.
Vannak emberek, akiknek aktivitását, szellemi energiáit látva el sem tudjuk képzelni, hogy elmehetnek közülünk, hogy rájuk ugyanúgy érvényesek az élet törvényei, mint mindannyiunkra. Angéla ilyen ember volt. Amióta csak ismertem, mindig valamin fáradozott, valaminek mindig éppen a végére akart járni. S a végére is jutott. Így élte az életét, és amikor az utóbbi években néha-néha ágynak dőlt, akkor sem létezett más választás a számára, mint a munkával teli sorsvállalás. Azok közé tartozott, akik pontosan tudták, hogy mit érnek. Tisztában volt azzal, hogy vannak ügyek, feladatok, problémák, amelyek nélküle nem oldhatók meg. Ennek tudata mindig ott lebegett rejtőzködő, érzelmeit és érzéseit magába fojtó – épp ezért gyakran fanyar humorú – személyisége mögött. Erejének, munkabírásának ez volt az egyik forrása. Bárhol, bármikor szembetalálta magát egy megoldandó kérdéssel, problémával, mindig mindennek utánajárt, olvasott, hihetetlen szorgalommal kutatott mások hasznára és javára. Vérbeli könyvtáros és elszánt természetvédő volt (a Locator Város- és Környezetvédő Egyesület alapító tagja).
Mindig igyekezett jól tanítani, jól kutatni, jól írni, s „jól” embernek maradni. A legnagyobb teljesítménye az „elmélyedni tudás” megőrzése volt. Mindig komolyan gondolta, hogy a lehetséges utolsó pillanatig dolgozik. Ez az elszántság, ez a „nem adom könnyen magam” attitűd egy darabig képes volt átírni a biológia egyébként átírhatatlan törvényeit. Angélából önmagunk számára ezt az elszántságot őrizzük meg tanulságként. S akkor talán hozzá méltóan élhetünk, dolgozhatunk tovább.
Kedves Angéla! Mit is mondhatnék még ezek után Neked? Hogy fáj, nagyon fáj, hogy már nem vagy közöttünk. Vagy inkább azt, hogy még itt vagy mellettünk… Figyelsz bennünket… S azt kérdezed, mi végre ez a nagy felfordulás. S mi lesütjük szemünket, pedig most lenne jó igazán egymás szemébe nézni, szótlanul, hangtalanul, némán, éppúgy, mint a nap éltető sugarába kapaszkodó virág… Az a sok-sok virág… Az a sok-sok sárga színű virág, amely ott virított mindig a könyvek között. És most is itt pompáznak körülötted immár a halhatatlanság és a lélek színeként.
De most még ebben a földi-égi ragyogásban a sárgával a szürke keveredik: a friss virág a könyvespolcon és megfáradt kardigánod a lexikonok és a szótárak mellett, a fogason ottfelejtetten, magányosan. A pillanathoz illő idill, mondhatnám, ha a szavak nem szóródnának le a papírlapról, mint a konyharuháról lerázott kenyérmorzsa, amelyet a fürge és mozgékony madarak pillanatok alatt felkapkodnak, és már tovább is röppennek az ég felé. Pillantásunk is az eget nézi, mert leltárt szeretnénk készíteni, de nem tudjuk még elhinni, hogy ez már a számadás ideje, hogy „immár kész a leltár”, ahogyan József Attila summázta életét egyik legszebb létösszegző versében, amelynek még egy sora idekívánkozik, hiszen Te is írhattad volna: „Magamban bíztam eleitől fogva…”
Írhattad volna, de Te nem írtál, pedig középiskolásként még díjat is nyertél a Középiskolások Művészeti Vetélkedőjén, az Újvidéki Rádió zentai tudósítója, az Iskolarádió munkatársa voltál. Kiváló magyartanár, majd iskolakönyvtáros is. Épp tíz évvel ezelőtt pedig a frissen alakult Vajdasági Magyar Művelődési Intézet egyik első munkatársa, és „főkönyvtárosa”, ahogyan emlegettelek mások előtt mint az intézet egyedüli könyvtárosát. De te is tudtad, hogy komolyan gondolom: utolérhetetlen voltál hivatásodban, elkötelezettségedben. Nélküled az intézet könyvkiadása sem indulhatott volna el, és nélküled nagyon nehéz lesz bárkinek folytatni az elkezdett munkát. Sokkal többre voltál képes, minthogy mások írásaival bajlódjál, javítgassad, átírjad a kusza, értelmetlen sorokat, mégis következetességgel, feszült pontossággal, emberi mércével alig követhető alázattal és elszántsággal voltál az intézet kiadványainak hol olvasószerkesztője, hol lektora, hol korrektora, hol szerkesztője, de leggyakrabban mindenese. Egy személyben egy egész intézmény…
Okos voltál, mindenhez értettél, nehezen kerülhetett ki győztesen a szóvillanásokból, aki vitába mert szállni Veled. Meggyőző voltál és elszánt. De mindenekelőtt anya: a törődő, a gondoskodó, a fiáért a világ végére is elmenő, a fáradhatatlan, és a mindig megbocsátó és szerető, küzdő és áldozathozó. Megtettél mindent, amit egy ember másért földi létében megtehet. Köszönjük Neked! Nyugodj békében!
