2022. június 28., kedd

Kedvenc poharam története

Az már valószínűleg sokaknak feltűnt, hogy szeretek nosztalgiázni, felidézni a régi emlékeket, ragaszkodom a megszokott tárgyakhoz, és nehezen válok meg tőlük. Főleg, ha számomra pozitív élmény kötődik hozzájuk. Így voltam a pepsis poharammal is, amelyet jó 15 évvel ezelőtt egy csongrádi étteremben, a finom születésnapi vacsora elköltése után, potom 100 forintért cserébe nekem adott a pincér. Azóta az volt a kedvenc vizespoharam – mert hiába volt rajta a népszerű szénsavas ital logója, az csak ritkán került bele, magas cukortartalma miatt kerülöm a fogyasztását –, amely arra a kellemes hangulatú estére emlékeztetett. Ezek után képzelhetik, mennyire odavoltam, amikor egy március végi napon, mosogatás közben eltört. Aznap egyébként is padlón voltam, sok minden összejött, és akkor még ez is. Annyira feszült és ideges voltam, hogy a törött pohár láttán elsírtam magam. Pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. Jó, bevallom, gyerekkoromban volt egy ilyen sírós időszakom, amikor egy négyes miatt is legörbült a szám széle, és a tanító néni már nem mert ötösnél kisebb osztályzatot adni. De felsős koromra kinőttem belőle, és csak nagy ritkán, indokolt esetben tört el nálam a mécses.

Ám nem hagytam annyiban. Összeszedtem magam és a pohár darabjait – szerencsére nem tört szilánkosra –, és betettem a szekrénybe (azért lélekben még nem tartok ott, hogy kidobjam a szemétbe). Leültem a számítógép elé, és beírtam a keresőbe a pepsis pohár szókapcsolatot. Először szerbül, de miután nem jártam szerencsével, megpróbálkoztam magyarul. Így már több találat is volt, azok azonban más jellegű poharak voltak. Egyszer csak megláttam a Jófogás nevű, apróhirdetéses oldalon a poharam hasonmását. Ráadásul mindjárt kettőt! Azonnal írtam a hirdetést feladó hölgynek, természetesen ismertettem vele a történteket is, meg a biztonság kedvéért azt is odaírtam, hogy még véletlenül se adja el másnak. Az sem okozott gondot, hogy ő Pesten, én viszont Újvidéken élek, mert ha nagyon akarok valamit, azt én tűzön-vízen átviszem. Persze, nem lennék ennyire biztos a dolgomban, ha nem élnének rokonaim Magyarországon, akik közvetítésével szoktam lebonyolítani az ehhez hasonló tranzakciókat. A lényeg, hogy a hölgy nagyon készséges volt, néhány levélváltás után mindent megbeszéltünk, letisztáztunk, és napokon belül meg is érkezett a csomag, majd keresztapám április végén elhozta nekem. A hölgynek megígértem, hogy azonnal jelzem, amint kézhez kapom a poharakat – mellesleg még négy Coca-Colá-s pohár is volt a csomagban –, és mintha megérezte volna, épp aznap írt, mert ő is kíváncsi volt, hogy épségben megérkeztek-e, hiszen elég sokat utaztak, mire hozzám kerültek. Még egyszer megköszöntem neki, hogy ilyen segítőkész volt, és hogy nagyon szakszerűen becsomagolta a törékeny szállítmányt. És azt is közöltem vele, hogy ezek után bármire szüksége lesz a világ ezen részéről, számíthat rám.

Azt még el kell mondanom, hogy néhány héttel a sajnálatos eset előtt, egy régi pénztárcámban találtam 4000 forintot. Persze megörültem neki, gondolom ezzel mindenki így van (hacsak az a valuta nem akkor kerül elő, amikor már réges-régen elértéktelenedett). Ez az összeg épp elég volt a poharakra.

Ez a kaland jól végződött, most már csak az a gondom, hogy merjem-e használni. De minél többet gondolkozom ezen, egyre biztosabb vagyok abban, hogy igenis, használni fogom. Egyrészt ez már valójában nem AZ a pohár, másrészt amondó vagyok, hogy egyszer élünk, életünk véges, addig élvezzük, amíg lehet, amíg nincs csordultig az a bizonyos pohár. Legyen az pepsis vagy egy békebeli, vékony metszett üvegű, nagyanyáink idejéből ránk maradt antik készlet darabja.