Mint ahogyan mindenhol, így Újvidéken is, a zsidó közösség tagjai igyekeztek betartani azokat a rítusokat, amelyeket számukra a vallás írt elő.
A nem zsidó közösség tagjai számára a legszembetűnőbb és legérdekesebb dolgok közé talán az étkezési szokások tartoztak. Mint köztudott, a zsidó étkezési szokások alapját a „kóser”, a megfelelő és alkalmas ételek elkészítése képezi. Olyan ételek, amelyeket rituálisan, a közösségi előírások szabályai szerint készítettek. Ezekről a szokásokról a laikusok a modern zsidó szakácskönyvekből informálódhatnak, amelynek a magyar szokásokhoz idomított változatát Herbst Péterné Krausz Zorica írta és jelentette meg. Ez a szakácskönyv többek között egy régebbi, Szabadkán megjelent szakácskönyvre is hagyatkozik, amelyet Rosenfeld Mártonné készített, és A zsidónő szakácskönyve címet viseli. Innen lehet alapvetően értesülni arról, hogy mi a „kóser”, ami megfelel a zsidó előírásoknak, és mi az, ami „tréfli”(tréfá), amit ezek az előírások tiltanak. A szakácskönyv előszavában a szerző meg is jegyzi, hogy a zsidó háziasszonyok kezét főzéskor igen szigorú rituális szabályok, előírások kötötték meg.
Azt, hogy mi a kóser, és az igaz hívő zsidó mit fogyaszthat hét közben és ünnepnapokon, a Tóra szövegében található meg, így a húsok közül csak a kérődző és hasadt körmű állatok húsát lehetett fogyasztani, az állatokat rituálisan vágták le és készítettek elő a főzéshez. Talán ezért van az, hogy a vallási hovatartozás egyik ismérveként a történelmi forrásokban az étkezési szokások is megjelentek.
A zsidó rituális szokásokról levéltári adatok ritkán találhatók, de azért Újvidékkel és az újvidéki zsidóság történetével kapcsolatosan megemlítik őket. Az első erre vonatkozó adat 1834-ből származik, amikor az újvidéki zsidó közösség úgy látszik már ezt megelőzően valamilyen kéréssel fordulhatott a királyi helytartó tanácshoz a kocsmatartással és mészárszék nyitására való jogosultsággal kapcsolatosan. Ekkor még csak írásos magyarázatra kötelezték a várost, pár évvel később 1842-ben, az újvidéki zsidó közösség előkelő képviselői, Hirschl Simon, Freud Fülöp, Pressburger Izráel, Schpitzer Izsák és Menzl Jakab már arra kérték Újvidék város tanácsát, hogy a hitközségnek adják meg az állatok vágására való jogot, vagy utasítsák arra a városi mészárosokat, hogy számukra külön szerezzék be a húst, de nem magasabb áron. Arra hivatkoztak, hogy számukra a vallásuk tiltja minden olyan étel fogyasztását, ami nem „kóser”, s így az ő helyzetük a többi városi polgárhoz viszonyítva nehezebb. A panasszal együtt a városi tanács elé került Kleiner Mihály újvidéki mészáros ajánlata is, aki arra vállalkozott, hogy az újvidéki zsidóság számára biztosítja a húsellátást. A további adatok már másodlagos forrásokból, az újságokból és különböző almanachokból kerültek elő. Így, egy a XIX. és a XX. század fordulójáról származó hirdetésből arról szerezhetünk tudomást, hogy az első újvidéki kóser mészárszéket Márer József tartotta, a Rákóczy Ferenc út 21. alatt. Onnan ajánlotta régi és új vásárlóinak a „legkitűnőbb” húst nagy választékban. Ebből a hirdetésből lehetett megtudni, hogy raktáron csak friss árut tartott. Márer József mészárszéke valóban becsületes mesterember üzlete volt, mert létezéséről és tulajdonosáról még a szomorú 1944-es évből is van adat. Rajta kívül Schossberger Pál könyvében 1921 és 1944 között a városban négy kóser hentesüzlet létezését jegyezték. Máreren kívül egy Nikolić és egy Dolszer vezetéknevű, valamint Schossberger Dezső üzletéről van adat. A rituálisnak mondható maceszt ugyanebben az időszakban Hollander Illés és Adler Géza készítette és árulta. Tőlük lehetett megrendelni a nagy zsidó ünnepekre és a heti pihenőnapra, a „sábbátra”, szombatra az étkezéshez szükséges élelmiszereket. Ilyenkor már péntek éjjel elkészült a melegen tartható, gyakran a pékes kemencéjében megfőzött sólet, és az ünnepnapok kenyere, a fonott kalácsszerű „barhesz”. A sólethez a recept szerint a fél kilónyi fehér babon, a vörös- és foghagymán kívül, füstölt libacombot és füstölt marhaszegyet tettek, tetejére pedig ráhelyezték a különböző ízesítésű „kuglit”, melynek a zsidó receptkönyvben 6 változatát ismerik. Számunkra legismerősebben a libazsírral, sóval, borssal, őrölt paprikával kevert „kugli” hangzik, amit a mifelénk használt rántás helyett használtak. Különben, ha bárki belepillant ezekbe a zsidó ételeket ismertető könyvekbe, ne lepődjön meg, ha számára is ismerős ízek és ételek csábítják főzésre.
