2022. augusztus 7., vasárnap

Adomák, anekdoták

Vicei Károly: Adomás históriák és álmok

A budapesti Hét Krajcár Kiadó igencsak tetszetős köntösben jelentette meg Vicei Károly Adomás históriák és álmok című gyűjteményes kötetét. A könyvbe sorolt rövid írások csak részben kötődnek a szerző lakhelyéhez, Zentához, viszont a műfaja igen. Éppen 33 évvel ezelőtt jelentette meg az ugyancsak zentai Tőke István a zentai és Zenta környéki élcek és népi anekdoták gyűjteményét, a Mosolygó Tisza mente című vaskos, 296 oldalas kötetet, amiben több évtizedes gyűjtőmunkáját összegezte. Vicei Károly nemkülönben mostani kötetében, vagyis már korán fölismerte ennek az ősi prózaműfajnak a lehetőségeit, amit egyes történeteiben a maga szándéka és igénye szerint kissé átformált. Zenta népművészetének egyébként számos avatott gyűjtője volt, akikről a jelen kötet szerzője is megemlékezik: Fábri Jenő plébános, Tripolszky Géza múzeumigazgató, Burány Béla orvostanár, Bodor Anikó muzikológus, mindenki a saját szakterületén, az anekdoták esetében a kétkötetnyi anyagot közre adó Tőke tanár úr.

Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2016, 160 oldal

Tanítványa, Vicei könyve nem arról szól, hogy jeles elődje, Tőke István figyelme átsiklott volna valamelyik Zenta környékén megesett sztorin, hiszen az adoma és az anekdota lévén az írásos mellett orális, tehát elmondással is terjedő műfaj, egy-egy történet bármely beszélgetés során létrejöhet, és továbbhagyományozódhat. Így van ez ebben a könyvben is, néha az a fontosabb, hogy ki meséli a történetet, mint az, hogy mit mesél, az elbeszélő maga is anekdota hősévé, szereplőjévé válik. Mindezt tetőzi, hogy Vicei egyes történeteket egyenesen saját maga köré épít, élményeit és tapasztalatait viszi be az anekdotákba. Ez a magatartása jelen van költészetében, novellisztikájában, tárcáiban, így az sem különös, hogy az olyan személyes műfajok állnak igazán közel hozzá, mint a levél, az emlékirat. Nem csoda hát, hogy az idők során a műbírálók véleményétől megtépázott hírű-rangú adomázás értékének visszanyerését célzó munkájában is kiemelt helyet nyer a személyes érintettség.

Természetesen az adoma klasszikus formájával is találkozunk a gyűjteményben, miként a kötet ajánlójában, illetve a hozzá csatolt kisesszében áll, a történetek „alakjai között van órás, borbély, kocsmáros, kapzsi orvos, tanár, fondorlatos festőművész, gügye politikus, esendő ügyvéd…” Inkább típusként, mint konkrét személyként, még ha nevükön is nevezi őket a szerző. A kötet első ciklusát olvasva úgy véltem, kibontakozik előttem Zenta térképe, pontos helyrajzi képet kaptam a korabeli állapotok szemléltetése mellett. Viszont nem ez volt a szerző szándéka, miként jelzi is, a zentainak tartott adomák némelyike voltaképpen variáns, sőt vándormotívum is egyben.

Sokkal inkább a konkrét személyekhez fűződő történetekre hegyezte ki tollát a szerző, vagyis az adomák helyett az anekdotákra, amelyek ugyanúgy zentai gyökerűek mint az előzők, ugyanis vagy helybeliek a szereplőik, vagy az adatközlők, az események a városban történtek, esetleg ott hallotta őket a szerző. Meg kell jegyezni, a jelen kötet a szerző gyűjtésének jószerével a felét tartalmazza.

Tudni kell, nem egyszerű gyűjteményről van szó, amiben akár meg is számozhatnánk az anekdoták variánsait, és így fűzhetnénk föl őket a népköltészet végtelen fonalára, hanem egyfajta szépírói beavatkozás révén történő átértelmezésükről, egyéni formába illesztésükről beszélhetünk, ugyanis „az írásoknak nagyjából a fele tekinthető valódi adomának, míg a többi a humoreszk, a novella és a tárca elegye” – miként írja a szerző a gyűjteményhez csatolt, tanulmány értékű záró szövegében, vagy ahogy egyik anekdotájában fogalmaz: „A történet nem a jólértesültségen, nem a tényszerű, hiteles leíráson alapszik; sokkal inkább a szépítő, színező, avagy torzító képzelet szövi a – kedvünkre való – mesét.”

A meséléshez avatott adatközlői is akadtak: Lázár Ervin, Zilahy Lajos, Szloboda János, Tripolszky, meg Benes József, aki nem csupán jeles képzőművész, hanem eleven adomatár.

A kötet sajátosságát színesíti, hogy két álomleírást is tartalmaz, amelyek szembe mennek az álomfejtés lélektani sémáival, illetve „önbeirodalmazó” fragmentumokat tartalmaz, amelyek a szerző személyes élményeiből építenek anekdotikus történeteket, így az elbeszélőt helyezik az elbeszélt pozíciójába, voltaképpen föltárva, hogyan is születik – manapság is – a rurális és az urbánus világ jellegzetességeit tovább vivő, izgalmas, csattanós történet, ami, szépirodalmi megformáltsága mellett akár orális mivoltában is szórakoztathatja a nem csupán pikantériára szomjazó társaságot.

S még valami. Vicei írja utószónak is értelmezhető tanulmányában: „Tudatosan mellőzöm a tudós gyűjtők nyelvi pedantériáját, de még ténybeli hitelességre sem törekedtem, célom: elbeszélőként költeni szépprózai műalkotásokat.” Ennek érdekében megtartotta saját nyelvi készletét, szóalkotásai és szófűzései nem a témához alkalmazkodnak, hanem a szépíró nyelvi világába vonzzák a motívumot, a témát. Egy helyen például a fölkacagok szót fölkaczagok formában írja, ami akár kötődhetne valamiféle korhűséghez, akár nem. Lényegtelen. Miként az is, hogy a kötetkezdő fejezet címét pont zárja le: MISKULANCIA. Nekem tetszik, mert még Arany János is így, ponttal a végén írta alá kéziratait: ez vagyok, és punktum.

Azt viszont nem értem, hová tűnt a többi fejezetcím végéről a pont. Vagy miként került az első mögé egyáltalán. Már látom, ebből újabb anekdota születik.