2021. június 14., hétfő

Neked ki a körmösöd?

A minap megdicsérték a körmeimet. Hogy milyen szépek. Nagyon jólesett, mert nekem egyebek mellett az sem mű. Szépen meg tud nőni, ha törődöm vele, de az utóbbi időben nem volt rá példa, hogy ilyen hosszú legyen, s azon szépen mutasson mondjuk egy vérvörös körömlakk. Most viszont valamilyen csoda folytán nem töredeznek le sorban, s újra kifesthetem őket. (Lehet, hogy a szemceruza eltűnése miatt, amelyről múlthavi Rúzsfolt-jegyzetemben értekeztem, ezzel próbál engem kárpótolni a sors.)

De a körmöknél maradva, ritka ronda munkák tudnak születni egy-egy „körmösnél”, ahogyan azt a köznyelvben használjuk. Nem vitatom, hogy valóban nincsenek mindenkinek szép körmei, így nem árt, hogy a világ fejlődésével ezen a téren is történt előrehaladás, s akinek esetleg nem adatott meg a természetes szépség, meg tudja azt vásárolni.

(Illusztráció)

Viszont én olyan furcsa, elképesztő, szépnek semmiképp sem mondható alkotásokat látok nap mint nap, hogy csak ámulok. Vannak persze ízlésesek is, szép francia manikűrrel, diszkrét díszekkel, de a többi kapcsán minden alkalommal felmerül bennem a kérdés: ezzel vajon hogy lehet élni?

A hosszú, hegyesvégűkkel például hogy lehet alapvető szükségleteinket ellátni? Nem bonyolódnék részletekbe, de nagyon sok férfi ismerősöm például azért viszolyog ezektől a műkörmös nőktől, mert fogalmuk sincs, hogyan élnek azok a nők otthon – például mosogatnak-e? Hogy az általuk emlegetett másik példát ne említsem…

S aztán azon is megbotránkozom, pedig egyébként egyáltalán nem vagyok egy konzervatív típus, amikor azt látom, hogy az általános iskolás korosztálynak is van már „körmöse”. Hetedikes, nyolcadikos forma lányoknak az is fontos, a selfiekép elkészítése mellett, hogy legyenek szép műkörmeik. Jómagam arra sem emlékszem, hogy foglalkoztam-e a körmeimmel azok levágásán kívül bármilyen szinten is ebben a korban, arra viszont tisztán emlékszem, volt rá példa, hogy akár negyvenöt percig is tartott az egyébként tizenöt perc alatt megtehető utunk az iskolából hazamenet, mert elmentünk a kisboltba, gugit vagy tányérricát (szotyolát) vettünk – mindennap más, mert nem volt több pénzünk –, s azt hazafelé együtt megettük. S beszélgettünk, nevetgéltünk. Ezekkel a barátaimmal a mai napig úgy beszélgetek, mintha tegnap váltunk volna el, pedig mindennek húsz éve is már.

Szerencsére nem keveredtem még olyan helyzetbe, mert nincs is körülöttem olyan ember, akivel erről beszélgethetnék, hogy válaszolnom kellett volna a címben feltett kérdésre. Remélem nem is fogok, mert félek, a kérdésre: Neked ki a körmösöd?, azt a választ kellene adnom: A helyi hentes.