Minden rosszban van valami jó is. Európa egyik legszennyezettebb folyója, a Béga, most amiatt tisztább, mert tönkrementek Nagybecskerek ipari létesítményei – a bánáti folyó nagy szennyezői. A múlt heti internetes körkérdésünk „győztese” a kerékpáron való közlekedés (a megkérdezettek 40 százaléka) is nyilván kényszerből részesült előnyben: azért biciklizünk, mert szegények vagyunk. Mert nem olcsó a benzin, a személygépkocsi karbantartása, bejegyeztetése. Ráadásul a parkolásért is fizetni kell, és a közlekedési szabálysértések után járó büntetésekre is számíthat egy járművezető.
A kerékpározás elkötelezettjeként persze szeretném elhitetni magammal, hogy nincs igazam, és nem azért biciklizünk, mert nincs pénzünk autózni. Szeretném hinni, hogy az Európa felé vezető úton az emberek kezdik belátni, hogy nagyobb figyelmet kell szentelni az egészséges életmódra, a testmozgásra. A környezetet kímélni kell a kipufogógáztól…
Miközben próbálom meggyőzni magamat, lépten-nyomon azt látom, hogy a hatósági intézkedések nem a bringázók „malmára hajtják a vizet.” A deklaratív megnyilvánulások ellenére szinte alig vannak biztonságos kerékpárutak. A Nagybecskerek–Temesvár közötti Béga-töltésre tervezett bicikliutat a románok már tavaly megépítették. A mi oldalunkon viszont majd jövőre pályáznak a rávalóra az EU-nál.
A kerékpározás iránti viszonyulást az egyik nagybecskereki kávézó előtti mindennapos látvány is jól szemlélteti: a szórakozóhely előtti kerékpárúton (szó szerint) éjjel-nappal személygépkocsik vesztegelnek. Nemcsak, hogy nem büntetik a (kocsmázó) járművezetőket, még figyelmeztetést sem kapnak. Gyerekként sem szerettem „árulkodni”, de – mert a közelben lakom –, többször is szóvá tettem egyik-másik arra járó rendőrnek, hogy nem az autók parkolására készült a bicikliút. Megértették az érvelésemet – konkrét intézkedést ez ügyben azonban nem tapasztaltam.
A bánáti városban nemrég felkavarta a port a bejelentés, hogy ezentúl külön adót fizetnek majd a vendéglősök és bolttulajdonosok, akiknek a létesítménye előtt kerékpártartó van. A közvélemény egy része ezt a kerékpárosok elleni intézkedésként értelmezte. Hiába magyarázkodtak később az önkormányzatban, hogy a közterület-használatról szóló határozat nem új – azért mindig is fizetni kellett (volna). Másrészt, csekély összegről – napi 3–9 dinárról – van szó, amit nem a kerékpárosok, hanem az üzletek tulajdonosai fizetnek majd. Az sem mérsékelte az elégedetlenséget, hogy a város másfél év alatt 60 millió dinárt fordított a kerékpárutakra, a város főutcáján pedig húsz kerékpártartót szereltek fel.
A kerékpárúttal kapcsolatban a muzslyaiaknak is lenne egy-két szavuk, már évek óta hasztalanul kérik ugyanis, hogy épüljön kerékpársáv a helyi közösség főutcáján. Szinte minden évben történik halálos kimenetelű baleset, amelyek áldozatai legtöbbször kerékpárosok.
Talán részben emiatt is közlekedik autóval (37 százalék), aki csak teheti. Nagybecskerek nem számít nagyvárosnak, de már itt is megesik, hogy nincs szabad parkolóhely. Egy helyi televízió legnézettebb friss videóján pedig két gépjárművezető püföli egymást.
A tömegközlekedést a válaszadóknak csak a nyolc százaléka veszi igénybe. Nem is csoda, hiszen Bánátban az utasszállítás sokkal rosszabb, mint amilyen évtizedekkel ezelőtt volt. (Többször is) tönkrement a nagybecskereki utasszállító vállalat, amely most alig hat vagy hét járatot működtet – azt is kínkeservesen. A buszok állapotáról jobb nem beszélni. Nem csoda, hogy Nagybecskereken (az esti órákban különösen) aki csak teheti, taxin közlekedik. Szerencsére van belőlük elegendő, úgy bejegyzett, mint engedély nélküli. A városban jelenleg alig egy-két vállalat szervezte meg dolgozóinak utaztatását.
Gondjaik vannak azoknak a bánátiaknak, akik sűrűbben járnak Vajdaság északi részébe, vagy Szegedre. Oda csakis személygépkocsival, vagy valamelyik ismerősével juthat el az ember. Szerencse, hogy van Internet, amelyen megtudható, hogy ki és mikor utazik, és van-e szabad hely az autójában.
Vannak, akik gyalog mennek el a munkahelyükre (14 százalék). Ezt persze csak azok tehetik meg, akiknek viszonylag közel van a munkahelye és főleg délelőtti műszakban dolgoznak. Feltételezhető, hogy a gyalogosan közlekedőknek a (viszonylag magas) számát is a rászorultság generálja.
Ha a körkérdést harminc-negyven évvel ezelőtt állítjuk össze, akkor nyilván kihagyhatatlan lett volna belőle a vasúti közlekedés. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis százával, de talán pár ezren is utaztak vonaton a munkahelyükre. A múlt század elején vonaton nyolc óra alatt Nagybecskerekről fel lehetett érni Budapestre. Ma már alig utaznak a bánátiak vonaton. Még a nemrég üzembe helyezett „orosz” vonatok sem javították fel az utasok számát. Budapestre pedig már régóta nem lehet Bánátból vonaton eljutni.
