„Ki szeretne olyan előadást, ami viccesen-rituálisan-őszintén pont rólunk szól? Ki szeretné a beleit a színpadra pakolni, hogy mások gyönyörködjenek benne? Mindegy is – nem személyek és a teátrummaffia kényszerítettek minket OFFba, hanem a körülmények. És a körülmények, bármennyire is szeretné ezt elfeledni néha a tisztelt publikum, a színház részei. OFFolunk, mert muszáj. OFFolunk, mert nem maradt más választásunk.” – Ezekkel a szavakkal hirdeti meg az Újvidéki Színház az évad utolsó, egyben off-produkcióban készülő előadását, amely (nomen est omen) OFF címen fut május 8-án a nyilvános főpróbán és május 9-én (hangsúlyozottan a fasizmus felett aratott győzelem napján), a bemutatón.
A próbafolyamatba belenézve az embernek az az érzése támad, hogy a kényszerítő körülmények ellenére is mindenki örömből csinálja, amit csinál. Legelőször erről kérdeztük Puskás Zoltánt, az előadás rendezőjét.
– Ilyen értelemben nem is beszélhetünk kényszerítő körülményekről – mondja. – A társulat egy része szeretett volna valamin dolgozni, mivel elmaradt egy produkciónk. (A Mezei Kinga rendezte Állatfarm-adaptáció.) Ebből született ez az előadás, szó szerint észre se vettük, hogy mikor. Ritkán történik meg, hogy a bemutató előtt napokkal már készen vagyunk. Most ez a helyzet. Könnyed munkafolyamat volt, amiben segítettek a kollégák és a színház is. Persze konkrét koncepcióval jöttem, ragaszkodtam is hozzá, de a megoldás mindig közös volt. Azt gondoltam, ha már egy, a Drámaíró Versenyen nyert szöveg és a színészek által írt monológok fúziójáról van szó, akkor ezt nem csupán az instrukciók mentén kell végrehajtani. A szép az volt, hogy az előadás egyetlen kilengés, egy rossz szó, egy apró szurkálódás nélkül jött létre.
A próbafolyamat, azt mondod, könnyed volt; itt azért figurative mégiscsak a belek omlanak a színpadra.
– Amikor Lénárd Róberttel, a darab dramaturg-konzultánsával beszélgettünk a monológokról, hogy miről szóljon majd egy-egy színészi magánbeszéd, akkor arra jutottunk: a színésznek és a magánembernek, a színész és a magánember problémájának szorosan kell kapcsolódniuk egymáshoz. Nem jutnának el ellenkező esetben a nézőhöz. Nehéz úgy játszani, hogy az ember egyszerre őszinte és mégis kikerüli a „szimpla” dokumentarista előadásmódot. A szövegeket ők mondják, maszk nélkül, de ezek mégis színpadi szöveggé kell, hogy érjenek. Szerencse volt, hogy ismerem őket.
Másrészt az egész ötlet, az egész előadás mégiscsak Ladik Katalin Drámaíró Versenyre készült nyertes szövegéből, az Ébredés Wrocławban című költői műből indult ki: amikor elolvastam, az első asszociációm az volt, hogy itt találkozik az avantgárd költészet az ógörög drámával. Ehhez a részhez igen konkrét eszközökkel nyúltunk: a mozdulatok soha nem véletlenek, szinte koreográfiát csináltunk rá. Kotta. Ez volt a nehézsége és a szépsége is.
A Drámaíró Versenyen a Ladik-szöveget Rale Milenković rendezte, egyértelműen migráns-drámaként fogva fel a történetet. Menekültek állnak az áthatolhatatlan falnál. Nálad ez másképp tételeződik.
– A darab valóban asszociál a migráns-tematikára, ugyanakkor azt is tételezi, hogy a falak csak bennünk vannak, a falakat mi emeljük. Ezek a mi falaink: az általunk malterozott falak, a társadalom által kreált falak, a politika falai. Ezeket, mivel mi emeltük őket, mi is kell, hogy ledöntsük. Erre szolgálnak a monológok, amelyeknek valamiféle rituális öntisztulás is a célja.
Ugyanakkor a te rendezésedben ez a fal a színházi negyedik fal is.
– Az első próbanézők színházi emberek, de nem föltétlenül csak színészek voltak. Úgy tűnt, az előadás kirángatta őket a néző kényelmes állapotából azzal, hogy minden monológban találtak valamit, amivel azonosulhattak. Az előadás első részének poétikájában előkelő helyet foglal el az a gondolat, hogy mindenki csak ugat… megírjuk, posztolunk a Facebookon, az elégedetlenség óriási. A dolgok viszont csak akkor történnek, amikor ebből kibillenünk. A kibillenés oka lehet tragédia, vagy egy gondolat… vagy egy előadás. Ugyanakkor az előadás nem csak gondolatilag zökkenti ki a nézőt a karosszékből, hanem fizikailag is. Kell a más szemszög, hogy az előadás funkcionáljon.
Az Újvidéki Színház tizenegy, monológgal rendelkező színésze mellett veletek van három főiskolás is.
– Ők egy más minőséget képviselnek: ők a jövő, a pálya jövője, az új generáció. Ugyanakkor ők a külvilág. OFFban vannak az OFFon belül. A klasszikus színházi mérce szerint ők a konfliktus ebben a világban. Félig befogadva, félig nem. Ők az egyetlenek, akiknek konkrét szerepe, konkrét karaktere van ebben a felállásban.
Ez egy nulla dináros produkció – mire költöttél volna, ha lehet? Mire lehet költeni egy színházban?
– Talán az első részre, a kosztümökre, a díszletre… Furcsa így utólag ezen töprengeni egy olyan előadás kapcsán, amelyben a koncepció része, hogy a költségvetési évadon kívül szülessen meg. A kosztümökre a színészek dobtak össze, ez is koncepció. Az előadás további részében pedig a színészek valami uniformizált szinten ugyan, de a saját cuccaikat hordják. Kellék sincs, bár ez már az én rendezői ízlésvilágom része: a kellék más játékstílust teremt, máshová viszi a koncentrációt. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha lett volna pénz, ez a produkció biztosan nem pont ilyen lesz… az egy másik előadás.
