2024. április 23., kedd

Kétszáz év után...

Majdnem kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben Nagy-Britanniában fogalmazták meg először a munkások „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció, nyolc óra pihenés” (Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest) követelését. Akkor a 10–16 órás munkaidőt szerették volna lerövidíteni. Az első eredménye ennek a követelésnek csak 1856-ban született meg, amikor az ausztráliai Melbourne kőművesei és építőmunkásai sztrájkba léptek. Ennek a szervezett munkástiltakozásnak köszönhetően sikerült a világon először retorzió nélkül elérni valamit a munkásjogok terén.

A munkaidő csökkentésének kiharcolása a világban sehol sem ment könnyen, a fellázadó munkásokat börtönbe zárták, vagy halálra ítélték. Szinte száz év kellett ahhoz, hogy a munkásoknak ünnepe is legyen. Ezt a 19. század végén sikerült elérni az új jelenségnek számító szakszervezeteknek. Így a 20. század elején már a világ országainak többsége, ha nem is pont május elsején, de megemlékezett a munkásokról.

Kétszáz év tapasztalatai és küzdelme után a nagyapáink által kiharcolt jogok azonban ma Szerbiában lassan értelmüket vesztik. A kis országunkba beszivárgó kapitalizmus talán a legrosszabb vívmányait hozta magával. De az is lehet, hogy csak egyesek értelmezték rosszul a kapitalizmus lényegét... Mindenesetre először is az infláció, majd a termelőóriások kifosztása, végül a kizsákmányoló magánosítás és ennek a következményeként fellépő magas munkanélküliség újra „rabszolgasorba” taszította a munkásokat. Így történhet meg ma a „civilizált” társadalmunkban, hogy a termelésben előzetes bejelentés nélkül a nyolc óra ledolgozása után is bent tartják az alkalmazottakat. Mert olcsóbb 12-14-16 órán keresztül dolgoztatni ugyanazt a munkást, mintsem új munkaerővel bővíteni a nagyobb mennyiségű gyártás lebonyolítását. Közben vannak olyan gyárak is, ahol a munkásnak a munkaidő alatt csak egyszer van joga felállni a gép mellől, éppen ezért többen inkább még vizet sem isznak a munka alatt, nehogy másodszor is el kelljen hagyniuk a helyüket.

Van-e okunk ma ünnepelni a munka ünnepét?

Sokan nem ünnepelhetnek, mert nincs munkájuk. 51,6%

A munkások kivívott jogainak tiszteletben tartása sok helyütt elmarad. 34,9%

Sokan nem dolgoznak tisztességesen, nem érdemlik meg az ünnepnapot. 13,5%

Szavazatok száma: 215

A mai polgár teljesen ki van szolgáltatva munkaadójának, a magas munkanélküliség mellett (a Köztársasági Statisztikai Hivatal 17 százalékos munkanélküliséget jegyez) nagyon nehéz állást találni. Ezt a kilátástalannak tűnő helyzetet használják ki az egyes „fejvadász” ügynökségek is, szereznek ugyan munkát, de a fizetés jelentős részét leveszik a saját költségeikre. Így egy gyermekeit nevelő egyedülálló apa a termelésben eltöltött 8 óra munkája után a kifizetett 30 ezer dinárból 18-19 ezret vihet haza havonta. Már évek óta. És sok esetben, még ha nem is közvetítőn keresztül állt valaki munkába, akkor sem kapja kézhez még a 20–22 ezer dináros minimálbérét sem, az átutalt járandóságból ugyanis 5000 dinárt vissza kell adni a munkaadónak, vagy csak egyszerűen a hiányt a munkásokkal fizetteti meg a vállalkozó. Így mit sem ér a statisztika által közzétett 45 ezer dináros átlagbér, vagy a 22 ezer dináros minimálbér, vagy a 121 dináros órabér híre. Különösen azokat nem érinti, akik hónapokat dolgoznak le, mire a vállalat átutalja az egyhavi munkabért. És amíg a magánszektorban dolgozókat sokszor ilyen és ehhez hasonló gondok gyötrik, több helyen az állami szektor alkalmazottai sem dicsekedhetnek. Már csak azért sem, mert mivel ezekben a vállalatokban, intézményekben biztos és rendszeres a fizetés, a pártfoglalkoztatásra pedig Szerbia sem immúnis, sokszor hosszú nyomásgyakorlás után, valós indokok nélkül kerülhet valaki az utcára.

A fiatalokról pedig még nem is szóltunk. A munkanélküliek között a legnagyobb arányban a harminc év alatti fiatalok vannak. Többen egyetemi végzettséggel, de elsősorban középiskolát végzett, munkatapasztalat nélküli szakemberek várnak az első állásukra. Néhányan nem várnak tétlenül, éveket (és ezzel a szüleik pénzét) ruháznak be a szakmai tapasztalatszerzésbe, önkéntes munkásként, egy dinár fizetség nélkül dolgoznak rendes munkaidőben, nap mint nap például kórházban, vagy speciális intézményben, ahol szükség van ugyan a szakemberre, a munkaerő megerősítésére, csak a megszorítások, a létszámstop miatt nem tudják őket alkalmazni.

A nehéz gazdasági helyzet, a magas munkanélküliség, a politika erős ráhatása könnyen helyettesíthető munkaerővé tett bennünket, és sok esetben megalkuvóvá. Komorrá, elégedetlenné és elkeseredetté...