2024. április 16., kedd

Küszöbről kiáltozó ellenzék

Nem gyakran fordul elő, hogy egy adott államban, tartományban vagy akár kerületben ne arról szóljanak igazán a választások, aki a sokszorosát begyűjti a legnagyobb ellenfél által elnyert szavazatoknak – hozzá kell tenni, nem túlságosan világos, hogy Szerbiában a Szerb Haladó Pártnak mekkora ellenfele volt a második helyet szerzett Szerbiai Szocialista Párt, tekintettel arra, hogy két kurta mandátumban már együtt kormányzott a két politikai erő. Visszatérve az alapgondolathoz, most mégis az történt, hogy a szerbiai előrehozott parlamenti választások nem a győztesről szóltak, hanem sokkal inkább azokról az ellenzéki listákról, koalíciókról, amelyek mind ott álltak az ötszázalékos parlamenti küszöb alsó vagy felső határán, s végül mind be is jutottak a szerb parlamentbe. A választások így arról szóltak, hogy a haladók ugyan „történelmi győzelmet” arattak – tegyük hozzá: 2014-hez hasonlóan, még egyszer – a szavazáson, a most megszerzett 48 százalék azonban korántsem volt olyan adakozó, mint a két évvel ezelőtti ugyancsak 48 százalék. Akkor ugyanis sokan morzsolódtak le a parlamenti küszöb alatt, most pedig hét lista is bekerült, ezekhez kell még hozzászámítani a kisebbségi mandátumokat, amelyek számára nem létezik a parlamenti küszöb elve. Így történhetett meg, hogy két évvel ezelőtt 158 mandátumot jelentett egy ugyanolyan győzelem, mint ma, amikor 131 mandátummal be kell érnie a vezető pártnak.

(Fotó: Ótos András)

(Fotó: Ótos András)

A választások erről szóltak, de szóltak mindenképp arról a Szerb Radikális Pártról is, amely vezére diadalmas hazatérését és az ellene folytatott hágai perben kimondott felmentő ítéletet követően ismét szárnyra kapott, s nem is kevéssel a küszöb fölé repítette a szélsőjobboldali szervezetet. Hogy mit jelent ez a parlament működésére nézve? Elsősorban talán show-műsort. Komolyabb politikai befolyáshoz a parlamentben kapott képviselőhelyek ellenére sem tud majd jutni a radikálisok tábora, Šešeljnek sem engedik majd meg, hogy a kilencvenes években látottakhoz hasonlóan lumpoljon az ország házában, ahhoz azonban nem fér semmi kétség, hogy sajátos retorikai képességeit nem fogja véka alá rejteni, amikor zavarni lesz alkalma a munkát, amikor felszólalhat és válaszolhat a különféle „szerbellenes” törvények elfogadása előtti viták során.

Ezek a választások Saša Radulovićról is szóltak, akit a kampány során senki sem vett komolyan, akinek az óriásplakátjait nem lehetett látni az utcákon, mégis – felismerve az internetnek, a közösségi hálózatoknak a szerepét és fontosságát – ügyesen kampányolva sikeresen bejutott a parlamentbe. Mind köztársasági, mind tartományi szinten öt százalék fölé emelkedett az Elég volt elnevezésű lista.

A választások változásokat hoztak Vajdaságba is, ahol a Demokrata Párt vezető szerepe évtizednél is hosszabb idő után egyszerre szertefoszlott. Most a haladók veszik át a tartomány igazgatását, s nagyon sokan tartanak attól, hogy ezt nem teszik a legnagyobb körültekintéssel, amikor Vajdaság jogairól, autonómiájáról, finanszírozásáról lesz szó. Bár, azt sem vitatják, hogy az elmúlt évek köztársaság–tartomány-vonalon tapasztalt ellentéteinél csak jobbat láthatunk, s még az is meglehet, hogy hoz valami jót a hatalom összetételének két szinten történő kiegyenlítése. Már most hallhatók azok a vélemények, melyek szerint a Vajdasági Magyar Szövetségnek koalíciós partnerként sokszor jut majd fontos szerep olyan ügyek elrendezésében, amelyekkel a haladók, úgy maguktól, nemigen törődnének, ha az partnerük számára nem lenne életbe vágóan fontos.

Kisebbségi szempontból ezek a választások a VMSZ mandátumainak csökkenéséről is szóltak. A köztársaságban a két évvel ezelőtti helyzethez képest most kettővel, a tartományban eggyel lesz kevesebb képviselője a pártnak. Mint tudjuk, a VMSZ-nek kihívója is volt önkormányzati és tartományi szinten a Magyar Mozgalom által támogatott lista révén, mely a tartományi parlamentbe két képviselőt tudott bejuttatni. A VMSZ igyekszik meggyőzni a polgárokat arról, hogy kevesebb mandátummal is lehet ugyanannyit dolgozni, s hatni a döntéshozásra ott, ahol arra szükség van. Erre az okra hivatkozva utasították azonnal vissza annak lehetőségét, hogy ellenzékből politizáljanak a jövőben.

A választások következményei között lehet említeni tehát a tartományi hatalmi struktúra átalakulását, a köztársasági hatalmi struktúra egyszerűsítését – amennyiben beteljesülnek a szocialistákat nem koalícióba hívó jóslatok – és a küszöbről kiáltozó ellenzék jelenlétét, mely meglehetősen színes képet fest majd a parlamentben, lévén szó szélsőjobboldali, jobboldali, jobbközép és balközép elképzelések kavalkádjának képviselőházi jelenlétéről.