A rendszerváltás utáni országok sajátos politikai helyzetének valamennyi fonákságát reflektorfénybe állította az, ami Macedóniában ezekben a hetekben történik. Az állam már eddig is többször magára vonta Európa figyelmét, amire három dologgal is rászolgált. Először is azzal, hogy egyetlen ország a világon, amely három olyan ország közé szorult, amely valamiben nem ismeri el. Görögország nem ismeri el, hogy joguk van a nevükre, arra hivatkozva, hogy a macedón Nagy Sándor görög volt, és nekik már van egy Makedónia nevű tartományuk. Ezért kikényszerítették, hogy az ország mindmáig furcsa nevet viseljen. Úgy hívják, hogy Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság. Bulgária a létüket vitatja el, azt állítva, hogy ők nem is nemzet, hiszen valójában bolgárok. Szerbia még a „legszerényebb”: csak a vallásukat vitatja el, azt állítva, hogy nincs joguk a macedón pravoszláv egyház névre, mert azt a szerb pravoszláv egyházból kiszakadva vették fel, és el is érte, hogy a macedón egyházat az ortodoxok még mindig nem ismerik el.
E sajátos helyzet mellett Macedónia még két dolog miatt került reflektorfénybe. Korábban azzal, hogy az egész Európában megoldatlan, több helyütt belső feszültséget, elszakadási törekvéseket szülő kisebbségi kérdés véres polgárháborúvá fajult. Az albánok ugyanis fellázadtak az ellen, hogy az egész Európában érvényesülő nemzetállam felfogás őket másodrendű polgárrá nyilvánítja, mintha Macedónia a macedónoké lenne.
Ez a polgárháború vezetett olyan megoldáshoz, hogy az albánokat államalkotónak ismerték el, az albán hivatalos nyelv lett, és kötelező helyet kaptak a kormányban. Ez két fonákságot is termelt. Egyrészt megvilágította, hogy a „nemzeti érdekekért” vívott küzdelem csak a politika harca a hatalomért: az ellenzékbe szorult albán párt mindig a nemzeti érdekek elárulásával vádolta az éppen kormányon levő pártot. A másik: a többi kisebbségtől pedig most már közösen vonják meg a jogot, hogy államalkotónak tekintsék és érezzék magukat. Legújabban pedig a migránsválság kapcsán vonta magára Európa érdeklődését, mert az emberfolyamban kísérletet tettek azok Európába jutásának a megfékezésére.
Most azonban azzal került reflektorfénybe, hogy az április 24-ére kiírt parlamenti választásokat június 5-ére halasztották. Ez az, ami, mint egy „állatorvosi ló”, gubancba fogja össze a rendszerváltás utáni országok valamennyi problémáját. A gubanc érzékeltetésére külön kell választanunk a szálakat. Először is ott van az örökös hatalomvágy, amely közös vonása ezekben az országokban a kommunista pártban vagy a KISZ-ben nevelkedett politikusoknak. A rendszerváltás ugyanis nemcsak a szovjet utódállamokban hozta meg „öröklődő” elnökségeket és Lukasenko fehérorosz elnök 21 éves hatalmát, hanem mindenütt kitermelt olyan pártokat és politikusokat, akik nemcsak azt hiszik, hogy a hatalmuk örök lesz, hanem mindent meg is tesznek e hatalom megőrzésére. A rekordot a montenegrói Milo Đukanović tartja, aki – egy év „pihenővel” – 1991 óta miniszterelnök. De a macedón Nikola Gruevszki is igyekszik a nyomában járni: most, a választások kiírásakor a negyedik kormányfői mandátumáról mondott le, és nem először írt ki rendkívüli választást: megtette ezt már máskor is, amikor úgy érezte, még szilárd a támogatottsága, de ki tudja, mi lesz a helyzet, mire a választások ideje eljön.
Az örökös hatalom megszállottsága tette macedón különlegességgé a választási eredmények el nem ismerése iránti viszonyt is. Afrikai – korábban gyakori, ma a kontinens gazdasági lendületének beindulása után ritkuló – jelenség, hogy a választásokon vesztett politikus a hatalomból kiszorult törzs élén fegyverrel folytatta harcát. Ám a rendszerváltás országaiban is megesett, hogy a vesztesek nem ismerték el a választások eredményét. (A rekordot Albániában állították fel: a vesztes párt már a választások utáni napon új választást követelt.)
Macedón különlegesség, hogy az ellenzék nem elégedett meg az eredmény el nem ismerésével, hanem bojkottálta a parlament munkáját. Megtanulta azonban azt is, hogy előre kell biztosítani a tisztességes feltételeket, mert az örökös hatalom bűvölete a rendszerváltás országaiban megakadályozza a demokrácia egyszerű szabályának alkalmazását: a kormányon ne tegyél semmit az ellenzék ellen, amit nem szeretnél, ha ellened tennének, ha te vagy ellenzékben, és fordítva: ellenzékben nem teszel a kormány ellen semmi olyasmit, amit nem szeretnél, ha ellened tennének, amikor te vagy kormányon. E szabály megszegése ugyanis azt is magával hozza, hogy a kormányon lévő párt nemcsak hatalmának bebetonozására tesz meg mindent, hanem annak érdekében is, hogy a maga számára kedvezővé tegye a választást.
Itt van az, ami indokolja e cikk megírását: a macedón ellenzék ugyanis nem utólag ágál, hanem előre bejelentette; bojkottálja a választásokat, ha nem biztosítják a „tisztességes” feltételeket. Az EU közreműködésével el is érte, hogy a választásokat e feltételek megteremtéséig halasszák el. Különlegesség azonban az is, amit e feltételek érdekében kitaláltak. Hiszen az csak munka, hogy a választási jegyzéket meg kell tisztítani a csaknem százezer „vitás” bejegyzéstől. A megszívelendő újdonság viszont az, hogy az országot a választásokig irányító kormányban az ellenzék kapta a belügyi és munkaügyi tárcát meg a pénzügyi, területfejlesztési és mezőgazdasági miniszter helyettesének a tisztségét. Így is kérdéses azonban, hogy júniusban hajladóak-e a választásokra.
