Gyermekkoromban mindig felcsigázta fantáziánkat a Tóparton lévő zentai zsidó temető. Misztikum övezte az akkoriban igencsak omladozó fal mögé elzárt sírokat, amelyeknek csak a tetejük magaslott ki. A többi lurkóhoz hasonlóan mi is bandába verődve üldögéltünk a temető kapujánál, és merészebbnél merészebb terveket szövögettünk a „temetőben elásott csodás kincs” megtalálására.
Sok-sok év múltán a napilapunk munkatársaként egy megemlékezés alkalmával végre-valahára bemehettem a temető területére, fénylő aranyrudakra ugyan nem bukkantam, mégis óriási szellemi kincsre leltem, amely nemrég mindazok előtt is feltárulkozott, akik részt vettek a zentai Városi Múzeum által szervezett Négy évszak a zsidó temetőben elnevezésű sétatúrán, amelyen Pejin Attila, a múzeum vezetője kalauzolta az érdeklődőket.
– A túra ötletét a zentai zsidóság deportálásának az évfordulójára évente megrendezett megemlékezések adták – mesélte napilapunknak a múzeum vezetője, s hozzátette, hogy ez az egyetlen nap az évben, amikor a zentaiak, azonkívül, hogy osztoznak velük az emlékezésben, a zsidó temetőt is megtekinthetik. Ugyanis a múlt század hatvanas éveitől kezdve zárt temetőnek számít.
A zentai zsidó temető viszonylag jó állapotban van, rendszeresen kaszálnak, és a sírkövek is megközelíthetőek – mesélte Pejin, s hozzátette, hogy a kegyeleti funkciója mellett egyben emlékpark is, és a területet illetően ilyesmiben is kellene gondolkozni.
– Tulajdonképpen Zentán a zsidó temető az egyetlen olyan objektum, amely emlékezteti az itt élőket, hogy a városban egykoron olyan polgártársaik is éltek, akik etnikailag és vallási szempontból egy külön kis közösséget képeztek. Ebben a temetőben olyan különleges feliratok vannak a sírokon, amelyek az itt élő magyaroknak és szerbeknek egyaránt megfejthetetlenek. Hiszen egymás írását a szerbek és a magyarok el tudják olvasni, s többségében értjük egymás nyelvét, a zsidókét azonban nem, a zsidó sírkövek egy részére pedig jellemző, hogy csupán héber felirattal van ellátva, ami egy kicsit meghökkenti azokat, akik először lépnek be a temetőbe, amely egy magaslati részen fekszik, az úgynevezett Tópart végén, és a partaljról láthatóak a kimagasló sírkövek, amelyek nyilván felkeltik a zentaiak érdeklődését – mondta Pejin, majd így folytatta:
– Nagyon kellemesen meglepett, s egy picit megható is volt, hogy első alkalommal 50-60 ember is összegyűlt, és az esemény után többen is megállítottak az utcán, s érdeklődtek, hogy nem lehetne-e megismételni a sétát. Ennek a sikerélménynek köszönhetően szerveztem meg a következő túrákat, minden évszakban egy sétát. A különböző évszakok különleges hangulatot teremtenek a temetőkben – jegyezte meg a történész, s hozzáfűzte, furcsa volt, hogy a tavaszi sétát kivéve mindegyik évszakban borús, szemerkélő esővel áztatott idő volt. Ettől függetlenül a séták létszámban mindenképpen sikeresek voltak, és sikerült elérni azt, hogy a zentaiak szellemileg magukévá tegyék ezt a temetőt. A városban ugyanis nincs aktív zsidó közösség, sőt olyan személy sem, aki tudatosan annak vallja magát, és annak ellenére, hogy papíron a nem létező zsidó közösség tulajdona a temető, a felügyeletet a szabadkai zsidó közösség végzi, a zentai zsidó temető mégis gazdátlan – mesélte Pejin Attila.
– Ha abból a tézisből indulunk ki, hogy 1944-ben nem csak zsidókat deportáltak, hiszen ők magyarok is voltak, akkor lényegében a mi polgártársaink is voltak, s ha eltűrjük, hogy az utánuk maradt emlékek is megsemmisüljenek, akkor valójában mi is bűnrészesek vagyunk, és Hitler, illetve az ő céljaival osztozók elérték a céljukat – hangsúlyozta Pejin, majd hozzátette, hogy ez a négy séta meggyőzte arról, hogy vannak érdeklődők, akiknek a generációs összetétele is színes volt. Idősök és fiatalok is részt vettek a sétákon.
– Volt egy nyolcvanvalahány éves idős hölgy, aki alig látott, kezével tapogatta a sírokat, ami számomra különösen megható élmény volt.
Pejin szeretné időről időre megismételni a sétát, egyben reményének adott hangot, egyszer azt is megérjük, hogy legalább heti egy alkalommal nyitva lesz a zsidó temető, és szakmai vezetéssel, csoportosan látogatható lesz.
Elmondta, hogy a multietnikus közösségekben, ahol a zsidóság megjelent, létszámukhoz képest nagyobb arányban vettek részt egy közösség gazdasági és társadalmi életében, és sok minden köszönhető nekik.
– Ha abból indulunk ki, hogy a deportálásig Zenta lakosságának 4-5 százaléka volt zsidó származású, ami az 1918 előtti Magyarország arányszámainak felel meg, való igaz, hogy ehhez viszonyítva a magyaroknál és a szerbeknél is jóval hatékonyabban részt vettek Zenta társadalmi és gazdasági életében. Ennek viszont megvannak a történelmi okai, és gondolom, nem kell állandóan megismételni, hogy 1867-ig Magyarországon ők nem voltak teljes jogú polgárok, sőt 1848-ig türelmi adót fizettek azért, hogy egyáltalán letelepedhessenek, valamint, hogy foglalkozást űzhessenek, a foglalkozások egy része pedig el volt zárva előlük. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a gazdasági és társadalmi mobilitásuk ezen a vidéken jóval erősebb volt a magyarokénál és a szerbekénél. Annak ellenére, hogy közülük sokan kereskedelemmel foglalkoztak – földet ugyanis sokáig nem birtokolhattak és nem művelhettek –, sokan váltottak, és a kereskedelemből felhalmozott tőkét vállalkozásokba fektették. Így Zentán és a történelmi Magyarország más területein is ők voltak a vállalkozók előfutárai. Ez a trend a két világégés közötti időszakban is megmaradt, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ennek az 5 százaléknyi zentai zsidóságnak csupán a 20-25 százaléka élt így, a többiek átlagosan szituált polgárok voltak, vagy éppen szegények, mint megannyi magyar vagy szerb. Élték az életüket, vívták a kis harcaikat az egzisztenciájukért.
Pejin elmesélte, hogy az arányszámok függvényében Zentán egy fokkal rosszabb volt a helyzet, ugyanis annak ellenére, hogy a városba nem sok jutott az I. világháborúban Galíciából elmenekült emberekből, akik között zsidók is voltak, innen már korábban is érkeztek bevándorlók, akik itt letelepedtek.
– Ezek a szegény közösségekből származó haszid csoportok Zentán is megtelepedtek. Nem voltak nagy számban, de jól észre lehetett venni őket, hiszen hagyományosan öltözködtek, s hagyományos pajeszük volt. Messziről fel lehetett ismerni őket, eltérően a többi zentai zsidótól, akik nagyjából – legalábbis a külsejük alapján – beilleszkedtek. A temető az élő város tükörképe, tehát itt nagyon jól leolvashatók a társadalmi és gazdasági különbségek. Az is nyilvánvaló, hogy mindenütt, ahol etnikai, vallási pluralizmus volt egy közösségen belül, ilyen alapon bizonyos munkamegosztás is létezett. Nyilvánvaló az is, hogy a deportálásokat követően, 1945-ben, illetve az ötvenes években ez a társadalom és a zentai mikrotársadalom is megérezte a hiányukat. Foglalkozások, profilok tűntek el, s ezt nagyon nehéz pótolni. Örülök, hogy a zentai zsidó temetőt a mindenkori Zenta magáénak érezi, annak ellenére, hogy itt nem temetkezünk. Mert sok más példa int minket, hogy ez másképpen is lehetséges. Sajnálatos, ahogyan a horgosi zsidó temető kinéz. Bozótvágó késsel kell felfegyverkeznie annak, aki meg szeretné nézni, mert nemcsak fű, hanem kis erdő takarja a sírköveket. De hasonlóvá válhat a helyzet a martonosi temetővel, ha a jövőben nem vigyáznak – jegyezte meg Pejin, aki elmondta, hogy ezzel szemben a moholi zsidó temetőt rendbe hozták, a legékesebb példaként pedig a topolyai zsidó temetőt lehet megemlíteni, ahol a civilek fogtak össze, s áldozatos munkával kitakarították a területét.
– Ellenkező esetben nekem mindig is a Tisza menti zsinagógák példája vetődik fel. Az úgynevezett zentai nagy zsinagógát lebontották, de később az adai és az óbecsei is sorba került, pedig kezdeti állapotuk nem indokolta ezt. Ezeket a zsinagógákat magukra hagyták, hogy tönkremenjenek. Mindenki szereti az összeesküvés-elméleteket, hadd legyen nekem is egy. Egy kicsit olyan íze van az egésznek, hogy szándékosan hagyták a zsidó emlékeket eltűnni, mert az 1945 utáni politikának ez megfelelt. Ez a politika, amelyik a nemzeti ellentéteket próbálta elnyomni, nyilvánvalóan jóindulatból tette ezt, de a zsidókkal szemben ez rettentően igazságtalan volt, hiszen a túlélőknek nem volt alkalmuk kibeszélni a holokausztot, s látták, hogy emlékeik egymás után tűnnek el. Mivel a számuk a holokauszt következtében megcsappant, és sokan ki is vándoroltak az újonnan megalakult Izraelbe, ezek a közösségek nem tudták fenntartani a létesítményeket. Ez önmagában nem volt ok arra, hogy a nagy közösség akár egy olyan funkciót adjon, amely hosszú távon megtartja ezeket. Nagy szerencse, hogy ez az úgynevezett kis zsinagógával megtörtént, és az olyan-amilyen funkciója ellenére az épület viszonylag jó állapotban a mai napig áll. Ugyanezt meg lehetett volna csinálni a lebontott Tisza menti zsinagógákkal is. Így viszont az egyetlenegy zsinagóga, ami a Tisza mentén megmaradt, az a zentai – jegyezte meg végül a múzeum vezetője.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
