2024. április 24., szerda

A jóság fája

Egy nappal azelőtt, hogy napilapunk hétvégi számának Jó reggelt! című rovatában megjelent a jóság fájával foglalkozó jegyzet, Zomborban is föltűntek a fára erősített kampók, és a fölhasználásukra magyarázatot adó, kifüggesztett útmutató. Improvizált szerkezet, a bogyófára ragasztószalaggal több fémkampót rögzítettek, fölébük egy nyomtatott papírt, amely a belgrádi kezdeményezésnek megfelelően arra kéri a járókelőket, hogy a kampókra akasszanak fölöslegessé vált, tiszta ruhaneműt és élelmiszert, amit a rászorulók magukkal vihetnek, fölhasználhatnak. Igaz nem egészen így, hanem miként a hétvégi jegyzetírónk is hitelesen tolmácsolta: „tiszta élelmiszert és ruhaneműt”. Szerintem ha az élelmiszer nem tiszta, már nem is élelmiszer, hanem inkább hulladék. Tehát azt nem kellene a kampókra akasztani. Másfelől, a városban több helyen kihelyezett ruhagyűjtő konténerekbe is csupán mosott, vasalt, csomagolt ruhaneműt szabad elhelyezni, gondolom, a polgárok számára ez már világos és egyértelmű.

A zombori jóság fája a város egyik legforgalmasabb bankjával szemben áll, de nem a bank vagy annak alkalmazottjai állították, magánkezdeményezés. Tény viszont, hogy ez a bank közvetíti a különböző segélyeket, a szociális juttatásoktól a munkanélküli támogatásokig, családi pótlékokig, és a segélyosztás napjaiban hosszú sorok kígyóznak a bejárat előtt. Telitalálat. Vagy talán nem is? A mélyszegénységben élők ugyanolyan önbecsüléssel rendelkeznek, amilyennel bárki más. Nem hiszem, hogy a tömegből kiválva nekikezdenének válogatni az élelmiszerek vagy a ruhaneműk közt, mutatván, hogy a többieknél rászorultabbak.

Más, amikor a zombori sajátosságnak számító Gyermekpiacon, ahol az elnevezéssel ellentétben nem gyermekeket árulnak, mint csirkét a csirkepiacon, halat a halpiacon, nyulat a nyúlpiacon, autót az autópiacon, hanem gyerekek kínálják megunt, kinőtt, fölösleges cuccaikat. A piacon bárki vásárolhat, vagy akár nézelődhet, a csere – nekem az árut, neked az árát – szépen működik, senki se pislant bele a másik pénztárcájába, és nem túlzok, hogy a Gyermekpiac intézménye végtére egy oda-vissza működő humanitárius intézmény.

(Fotó: Fekete J. József)

(Fotó: Fekete J. József)

Valami hasonló kíván lenni a „jóság fája”-kezdeményezés. Másnap is megnéztem, ugyanaz az egyetlen zacskó lógott az egyik kampón, amit a kezdeményező akasztott ki. De hétvége volt, ebből nem ítélhetek. Viszont két dolgot eszembe juttatott.

Van már 30 éve, hogy egy költőbarátomat lengyelországi látogatása során, ahol szembesült az ország gazdag adottságaival és a lakosság szegénységével, illetve az elfogyasztható vodka képtelen mennyiségével, Varsó valamelyik parkjába tévedvén meglepte, hogy a fák ágain vállfák lógtak, rajtuk ingek, pólók, zakók, pulóverek. Előbb azt hitte, valamiféle rítus nyomán kerültek oda a ruhadarabok, de a másnapi józanodást követően házigazdái megmagyarázták: a park erdőszerű, akinek van fölösleges ruhaneműje, kiakasztja a fákra, akinek szüksége van rá, az leakasztja. Az éj leple alatt, inkognitóban, vagyis anonim marad az adományozó és az adományozott egyaránt.

A másik élményem se sokkal újabb keletű. Történt, hogy a zombori zöldségpiacról hazafelé tartó férfitársaság (volt ilyen, hiszen a piac akkortájt még közösségi helynek számított) betért egy italra a központot szegélyező körút egyik lepukkant italozójába, amely előtt még ott várakoztak a legendás fiákerek. A söntésnél italukat csupán lekapó társasághoz furakodott egy kéregető, a szokásos dumával, nincs mit ennie, akkor még nem volt divat gyógyszerre kunyerálni, és a társaság egyik tagja megsajnálta. Pénze nem volt, a barátai hívták meg egy pohárkára, mindössze egy veknivel indult haza a piacról. De a rászorulót látván nyomban félbetörte a kenyeret, és egyik felét „az éhező” kezébe nyomta. Az pislogott egy ideig, majd kifordult a krimóból, a fél veknit meg lendületből bevágta a fiákerparkoló előtti bokrok közé, az adakozó szeme láttára.

Akkora verést, mint akkor, aligha kaphatott életében a kéregető. Pedig csak a saját kenyerét megosztó felebarátja ütlegelte, hiszen az eldobott fél vekni neki is hiányzott odahaza, miként a kéregetőnek a remélt féldeci, amihez még fondorlattal se jutott hozzá.

El nem tudom képzelni, hová vezet ez a jóság fájaként aposztrofált kezdeményezés: ha a polgárok fölvállalják, azzal még nem oldódik meg a szociális ellátás. Ha meg a polgári kezdeményezés csütörtököt mond, ugyanaz lesz a végkövetkeztetés.