Hányan maradtunk?

Kevés olyan település van manapság Vajdaságban, ahol pontosan meg tudják mondani, hogy hány lakosuk van. Egyrészt azért, mert a népszámlálás óta már eltelt öt év, másrészt pedig mert szinte folyamatos az elvándorlás. A székelykevei általános iskola például ezt a tanévet 115 tanulóval kezdte, ami hússzal kevesebb, mint az előző évben volt. Pillanatnyilag pedig már 111 tanulójuk van, ami azt jelenti, hogy a tanév folyamán újabb négy tanuló költözött el. Az itt élőknek a száma tehát nagy ütemben csökken. Ezért a dél-bánáti településen úgy döntöttek, hogy nem várnak a következő népszámlálásra, hanem maguk megszámolják, hogy hányan is élnek (még) a faluban. Ennek köszönhetően talán Székelykeve az egyetlen vajdasági település, amelynek szinte naprakész népességi adatai vannak. A témáról Mákszem Ferenccel, Székelykeve tanácselnökével beszélgettünk.

– A legutóbbi népszámláláskor Székelykevének 2500 lakosa volt. De a folyamatos elvándorlás miatt már magunk se tudtuk, hogy hányan maradtunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy úgymond egy belső népszámlálást végzünk el. Házról házra jártuk a falut, hogy feltérképezzük a helyzetet. Ez lényegében nem is volt olyan nehéz feladat, hiszen itt mindenki ismer mindenkit, és azt is tudjuk, hogy mely házak üresek. Így most már tudjuk, hogy 1890-en vagyunk. De ezzel még nem fejeztük be, hanem ezentúl folyamatosan nyilvántartásba vesszük azt, hogy ki költözik el a falunkból, vagy netán ki jött vissza. Mert ilyen is megtörténik. Csak sajnos ez utóbbiból van kevesebb. Az elvándorlás mellett persze azzal is számolnunk kell, hogy évente olyan 40-en távoznak az élők sorából, és ez idő alatt 12–14, ritkábban 15 gyerek születik.
Az elvándorlás, mint hallottuk, az elmúlt két évben volt nagy. Most mi a helyzet?
– Azt tapasztaljuk, hogy továbbra is megvan az elvándorlási szándék, és akinek csak van rá módja, elköltözik. Rendszerint ez úgy történik, hogy előbb kimegy a családfő, aztán egy bizonyos idő után hazajön, és kiviszi a család többi tagját is. Egyszerű a válasz arra a kérdésre, hogy miért: azért, mert munkalehetőség Kevevára községben, különösképpen pedig Székelykevén nincsen. Tönkrement a mezőgazdasági vállalat a faluban, amelyben 120-an dolgoztak, tehát ennyi család maradt megélhetési lehetőség nélkül. A létesítményt benőtte a gaz. Volt egy fémipari kisüzem, az is tönkrement. Maradt egy vízcsapalkatrészeket gyártó kisüzem, amelyben mintegy tíz asszony dolgozik. Meg néhány elárusítóhely és a falusi turizmus. Ennyi az egész. Az, ami maradt, amire az emberek egy kicsit támaszkodhatnak – a mezőgazdaság. A Székelykevén élőknek több mint a fele földműveléssel foglalkozik. De most már itt is csak azok bírnak megélni, akiknek sok földjük van. Kevésből nem lehet megélni. Abból van pedig a legtöbb Székelykevén.
Mindez mennyire hat ki a falu életére?

– A Kék Duna labdarúgóklub megszűnt. Egyszerűen nincs, ki focizzon. Ha viszont gyerekeket hoznánk vidékről, akkor meg pénzügyileg nehéz lenne a klub működtetése. Az asztaliteniszklubunk még éldegél – de nagy gondjaik vannak nekik is. Hasonlóak a gondok a kultúrában is. Főleg az idősebbek maradtak, kevés a gyerek. Itt nem is annyira a pénzhiány a legnagyobb baj, hanem a fiatalok hiánya, egyszerűen nincsenek gyerekek.
Székelykeve az idén jelentős jubileumot ünnepel: az idetelepítés 130. évfordulóját.
– Őseink Bukovinából települtek az Al-Duna vidékére. Előbb közvetlenül a folyó mellett építették fel házaikat. Miután egymásután háromszor is elöntötte őket a Duna, pontosan 130 évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy a folyótól feljebb, a falunk mai helyére költöznek át. A központi ünnepség május 28-án lesz, illetve azon a hétvégén. Szeretnénk a lehetőségeinkhez képest, de méltóképpen megünnepelni ezt a jeles dátumot. A vendégek között itt lesznek testvértelepüléseink képviselői, a magyarországi Bonyhádról, a bukovinai székelység központjából is várunk vendégeket, de remélhetőleg eljön majd a székelyföldi Sepsiszentgyörgy küldöttsége is, amellyel szeretnénk testvér-települési kapcsolatot létrehozni.