Minden közösség számára a legszomorúbb esemény a közösség tagjának elhalálozása. Az újvidéki zsidóság, saját önsegélyző szervezetén, a Hevra és Kadisán keresztül igyekezett segíteni a közösség minden tagjának nemcsak akkor, amikor bajban volt, amikor orvosra és ápolásra szorult, hanem akkor is, amikor ütött a végóra, amikor bekövetkezett a halál.
Újvidéken, a város fejlődésének kezdetén a különböző vallási felekezetek temetői templomaik mellett voltak, így feltételezhetően az első zsidó temető is, ma a belváros szívének számító Úri utcai zsinagóga mellett lehetett. Erről az első zsidó temetőről a város kataszteri jegyzékéből szerezhetünk tudomást, a második városnegyedhez tartozott, és ez a földterület a 70-es számot viseli. A temetők kérdése, de nemcsak a zsidó temetők ügyében, szinte azonnal, a szabad királyi városi rang megszerzését követő évben, már 1749-ben, napirendre került, így az erre vonatkozó adatok arról szólnak, hogy a Királyi Helytartó Tanács olyan rendeletet küldött a városnak, hogy a temetőket, felekezetre való tekintet nélkül, a város szélére kell kitelepíteni. Újvidék esetében ez annyit jelentett, hogy a várost körülvevő árkon kívül, a mai Futaki utca közepe tájára kellett azokat áttelepíteni. Először, a zsidó temető került az akkori Hunyadi, ma Aleksa Šantić utcába. Ez alól a rendelet alól kivételt, csak a tekintélyes polgárok és a kiemelkedő egyének élveztek, akik nagyobb temetkezési díj fejében továbbra is a központban lévő templomok köré temetkezhettek. A magasabb temetkezési díj 12 forintot jelentett, és 1775-ben a temetkezés csak jól körülfalazott sírhelyben történhetett. A rendeletet betartók számára, a város szélén való temetkezés, 15 és 30 krajcárt tett ki. Az újvidéki zsidó temető harmadszorra az egykori Epres, mai Dózsa György utca végére 1808-ban került, amikor az állandó temetkezési helyeket a többi felekezet számára is kijelölték. Az új zsidó temető, mint a város legnagyobb területe is, vizenyős, mocsaras területnek mondható, ezért csak egy fahídon keresztül lehetett megközelíteni. Ez az új zsidó temető, tulajdonképpen a ma is használatban lévő zsidó temető, amelyet újabb telekvásárlásokkal többször is kibővítettek. A temetőt fallal vették körül, és többször is rendezték. 1876-ban, majd 1885-ben, amikor a temetőbe vezető fahidat kellett újraépíteni, majd utána 1889-ben, amikor a sírok között vezető utakat kövezték ki. A legrégebbi sírkő, amelyen ma is látható a felirat, 1811-ből származik. A legtöbb sírkövet az elhalálozás utáni egyéves évfordulóra emelték, a Monarchia területén leggyakrabban előforduló rózsaszín márványból. A legrégebbi sírok a Hirschl és a Schossberger család sírjai voltak.
Az új zsidótemetőben három kápolnát is emeltek, amelyek halottasházként is szolgáltak. Az újvidéki zsidó temető mai, végleges kinézetét 1905-ben nyerte el, Berczeller Lipót városi mérnök tervei alapján építették fel. Az új kápolna falába akkor építették be azt a rózsaszín márványlapot is, amely egy héber ima szövegét tartalmazza, és a korábbi zsidótemetőből hozták át. Schossberger Pál, az újvidéki zsidóság történetének nagy ismerője szerint, ez a márványlap, a 18. század nyolcvanas éveiből származik. A kápolna belsejében két fekete márványlap is található. Az egyiken az 1905-ös felújítást megszervező rabbi és a Hevra Kadisa vezetőségének névsora olvasható, a másikra pedig az első világháborúban elesett zsidó harcosok névsorát vésették.
A zsidó temetkezési szertartás egyik alapvető rendelkezése arra vonatkozik, hogy zsidó vallású egyén csak zsidó temetőben temethető el, szigorú vallási szertartás betartásával. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy Újvidéken sem volt másként. A ma ismét használatban lévő Dózsa György utcai zsidó temető sírkövei és a rájuk vésett nevek még ma is hűen tükrözik az újvidéki zsidóság jelentőségét Újvidék várossá fejlődésének útján.
