2024. április 25., csütörtök
GOGOLAND ZOMBORBAN

Nincs terápia

Telt ház fogadta, és percekig nem szűnő tapsvihar búcsúztatta kedden az Urbán András által rendezett Gogoland című színpadi történés bemutatóját a zombori Népszínházban. A darab egyike azon felemelő színházi eseményeknek, amikor az előadók és a nézők kezdettől fogva érzik egymást, kíváncsiak egymás reakcióira.

A darab, noha címében Herceg János regényét idézi, nem a mű színpadra állítása. A rendező és Gyarmati Kata dramaturg három Herceg-disztópia (Ég és föld, Iketánia, Gogoland), az író esszéi, szerkesztői és újságírói munkája, életeseményei és (maga)tartása ismeretében egy többszintes struktúrájú darabot hozott létre. Ennek első rétege foglalkozik igazából Herceggel, aki ugyan nem volt forradalmár alkatú, de véleményét soha nem rejtette véka alá. Így ebben a részben hallhatunk a magyarságról, a nemzeti kisebbségekről, a nemzetek együttéléséről a Bácskában, a művészet és a hatalom viszonyáról, a nacionalizmusról, a nyelvi-kulturális identitás(zavar) kettős koporsójáról, az állandó belső migráció kilátástalanságáról… hiszen élete során (1909–1995) sok mindent látott és tapasztalt a XX. század mocskából.

A következő réteg a mával szembesíti a nézőt: van itt politika, nincstelenség, korrupció, oktatásügy, elvándorlás, a személyiség atomizálódása, a kilátástalanság, letargia, önmagunk sorsába bele nem szólás, mindaz, amit a néző magától is tud, de tudatosan vagy tudat alatt kerüli a szembenézést, illetve a bajok konkrét megfogalmazását, de mindjárt más a helyzet, amikor ezt a színpadról a képébe vágják, amikor megmutatják, hogy nincs remény, az emberiség a Jézusba vetett hitet is lerombolta, senki se bizakodjon egy új szellemi, politikai, gazdasági stb. föltámadásban, mert a történelem malma forog csak tovább, és őrli csontjainkat. Erről készít látleletet Urbán András darabja, viszont terápiát nem kínál. Egyszerűen azért, mert nincs terápia.

Az előadás harmadik rétege a teátrum autoreflexiójának nyit teret. A színészek magukról, a színházról, és a közönségről, a kultúra hanyatlásáról és kiszorításáról vallanak, hol emelkedett, hol alantas stílusban, magasztalva és pocskondiázva egyaránt – újabb szembesülés a valósággal és önmagunkkal.

A zombori közönség nem ilyen fölkavaró, önmegszólító darabokhoz szokott, ennek ellenére meglepően jól és lelkesen fogadta a dinamikus színpadi történést, amibe szervesen beépülő, remek, élő zenével kísért szongok sora került poétikai helyzetbe, olykor szinte musicalt, olykor punkkoncertet idézve, a zeneszerző, Irena Popović kiváló munkát végzett.

Nem különben a színészek, akik szemmel láthatóan élvezték az előadás minden pillanatát. Hiszen jó egy kicsit gogónak (bohócnak) lenni, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül szemébe vághatod a másiknak az igazságot.

 „Szétszed és úgy hagy”

A bemutató publikumában volt dr. Káich Katalin színháztörténész és Siflis Zoltán filmrendező, akiknek kikértük a véleményét.

Káich tanárnő szerint az előadás nem az ő világa, mert helyzetfelmérést ad, az pedig anélkül is megtehető, hogy az ember színházba menne érte.

– Vannak kérdéseim, hogy hogyan jutottunk el idáig, mi mért van és ki tehet róla. Természetesen mi mindannyian. Ezeket a válaszokat is elvárom egy színházi előadástól. Mit tegyek a látottak után? Menjek haza és kössem föl magam, vagy keressek kiutat. Kiút mindig van. Ez az előadás plakátszínház, helyzet-leltár és látvány. Elvárnék a darabtól egy fénysugarat, hogy merre lehet ebből kijutni. Hiszen, ha nem tudjuk, hogyan lehet mindezen túljutni, amit ez az előadás fölvázol, akkor miről beszélünk? Mario Vargas Llosa A látványcivilizáció című remek könyvében megírta, hogy hová jutott mára a kultúra, a civilizáció, az ilyen típusú előadásokról mindig ez a könyv jut eszembe, meg Fellini filmje, az Amarcord, amely ugyancsak a kíméletlen világot ábrázolja, ám a film végén föltűnik a kivilágított hajó, jelképezvén, hogy van kiút, és lehet, kell ennek érdekében tenni, miként teszünk is, én magam is, megtalálom a kiutat belőle, ami viszont nem biztos, hogy mások számára is menekvést jelent – összegezte a tanárnő.

Siflis Zoltán úgy véli, Urbán színháza nem ábrázolja a társadalmi problémák bugyrait, hanem kegyetlenül képen vág és szembesít velük, jelezve, hogy a civilizáció a mai ellentmondásos helyzetében képtelen önmagával mit kezdeni. Az előadás nem kínál megoldást, nem kíván rendet tenni, mert erre a színház képtelen. Új dimenzióba került a civilizáció, mi csak hisszük, hogy ezen változtatni tudunk, de mindössze annyit tehetünk, hogy fölvállaljuk tehetetlenségünk lenyomatát.

– Azért megy a civilizáció a maga végzetébe, mert mindig megnyugtatjuk magunkat, hogy ez csak játék, hogy ez nem a mi világunk. Ez a fajta színház viszont mozgósít, szétszed, és úgy hagy. Aki elutasítja ezt a fajta színházat, az önmagát utasítja el. A civilizációs katasztrófára, a darabtól elvonatkoztatva, a migrációs kérdésre, a párizsi és a brüsszeli merényletekre a világ legbefolyásosabb vezetőinek sincs megoldása, sem válasza, miközben a kisember ugyanezekkel a problémákkal szembesül nap mint nap. Filmjeimben én is folyton szeretnék rendet tartani, valami megoldás felé haladni, nem biztos, hogy eredménnyel, de az Urbán-színház erre nem is törekszik, hiszen esély sincs valami távlati megoldásra, csak az marad, hogy fölszabaduljunk illúzióink alól, és a darab mentén szembenézzünk valóságunkkal és magunkkal – nyilatkozta a premiert követően Siflis Zoltán.

Egy érdekes hasonlattal is élt, mondván, hogy Urbán András színházkoncepciója olyan, mintha a nézőt a teátrum műtőasztalára helyezné, de az elvárt rutin-beavatkozás helyett összekaszabolja, amivel döbbenetet, rettegést, fájdalmat, érzelmi viharokat vált ki belőle. A páciens többé nem kívánkozik sebészkés alá, és talán nem is tudja, az volt a terápia, amit a nézőtéren kapott a rendezőtől.