A NATO ma tizenhét évvel ezelőtt kezdte meg bombázni az akkori Jugoszláviát. A katonai akció tizenegy hétig tartott és ez volt a szervezet első nagyszabású bevetése Európa területén.
Az akció indokoltsága, kivitelezésének módja a mai napig vitatott és ellentmondásosan ítélik meg a nemzetközi színtéren is, hiszen NATO-bevetést kizárólag az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával lehet indítani, 1999 márciusában azonban hiányzott ez a jóváhagyás.
A hivatalos indoklás értelmében a NATO humanitárius segítségnyújtás címen avatkozott be, mivel Szerbiát okolták a Koszovóban megtörtént humanitárius katasztrófáért és az albán lakosságot ért támadásokért.
A NATO 19 tagországa azután támadta meg Jugoszláviát, hogy kudarcba fulladtak a franciaországi Rambouillet-ben, valamint Párizsban folyó tárgyalások Koszovóval kapcsolatban, és így szerettek volna véget vetni Slobodan Milošević déli tartománybeli erőszakkampányának. A nemzetközi szervezetek szerint a szerbiai rendőrség, a szerb félkatonai alakulatok és a koszovói albánok közötti konfliktusnak mintegy 9 ezer, elsősorban albán polgár esett áldozatául, 800 ezren pedig elmenekülni kényszerültek otthonukból.
A légicsapások március 24-én, az esti órákban kezdődtek meg Javier Solana akkori NATO-főtitkár utasítására. Jugoszlávia még aznap éjjel hadi állapotot hirdetett. A NATO csapatai az Adriai-tengerről, négy olaszországi légibázisról, valamint stratégiai légibombázókkal nyugat-európai bázisokból vették célba Jugoszláviát. Az akció a kumanovói egyezmény aláírásával fejeződött be. A NATO-bevetést követően Koszovó ENSZ-protektorátus alá került.
A 78 napos bevetés során a NATO főleg szerbiai katonai és civil célpontokat bombázott országszerte. A civil áldozatok számát illetően a mai napig nem kerültek közös álláspontra a felek, a szerb hatóságok 2500-ra – ebből 89 gyermek – , a Human Rights Watch pedig 500-ra teszi számukat. Más források szerint a légitámadások áldozatainak száma meghaladja a 4 ezret.
A támadások elsődleges célpontjai kezdetben a jugoszláv katonaság laktanyái és légvédelmi egységei voltak. A bombázásban körülbelül 25 ezer lakóépület semmisült meg, illetve rongálódott meg, 470 kilométernyi közút és 595 kilométernyi vasútvonal használhatatlanná vált, 14 repülőtér, 19 kórház, 69 iskola, 44 híd megrongálódott, vagy romba dőlt.
Az évforduló alkalmából országszerte megemlékezéseket tartanak, a központit Varvarinban rendezték meg, ahol 1999. március 30-án a bombázásban 10 civil életét veszítette, tizenheten pedig súlyosan megsérültek. Az állami delegációt Aleksandar Vučić miniszterelnök vezette, kíséretében a kormány több minisztere, a Szerbiai Képviselőház elnök asszony és a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke is Varvarinba érkezett.
Tizenhét évvel ezelőtt Szerbiát gyilkolták, a szerbiai lakosságot és a szerbiai gyerekeket gyilkolták, hangsúlyozta alkalmi beszédében Vučić, hozzátéve: gyilkolták Szerbiát, de nem gyilkolták meg, mert Szerbiát senki nem ölheti meg.
– Talán már csak az beismerés marad hátra. A beismerés, amelyet legalább Istennek, vagy maguknak megtesznek. Hogy a vér az vér volt és nem járulékos kár. Gyerekekről volt szó és nem a demokráciáért vagy a szabadságért folytatott küzdelemről. Isten talán megbocsát nekik. Mi megbocsátottunk, de nem feledjük a történteket – fogalmazott Vučić, aki szerint soha nem szabad feledésbe merülnie a történteknek, a szerbiai társadalomnak azonban a jövőre kell összpontosítania.
