A Berta Ferenc Zsebszínház tizennégy évig állt a köz szolgálatában. Decemberben, a sorrendben 200., egyben karácsonyi Találkozások volt az utolsó rendezvénye az intézménynek. E havonta megrendezésre kerülő rendezvénynek rendkívüli közösségépítő szerepe volt, hiszen száz, néha százötven személy jött el az estre, amelynek minden alkalommal képző-, illetve iparművészeti és zenei tartalma is volt a vendég bemutatását szolgáló kamarabeszélgetés mellett. Miért vált elkerülhetetlenné a fölszámolás? – kérdeztük Fekete J. Józseftől, a Zsebszínház alapító elnökétől.
– Több dolog egybeesése okozta. A támogatások késése, majd elmaradása volt az egyik. Ahogy megszűnt a helyi önkormányzat nyújtotta intézményes támogatás, képtelenek voltunk tervezni, tavaly például a megítélt pályázati pénz egy része be se jött. Viszont 14 év alatt először kaptunk pénzt működésre, színházra meg soha. Az előbbinek köszönhetően kifizettük összes tartozásunkat, és leálltunk, mert egy intézmény akkor is fogyaszt, ha nem csinál semmit. Vannak állandó kiadásai, például könyvelésre. Azt nem mondhatom, hogy bérleti díjra, mert az általunk bérelt helyiségekből tavaly kénytelenek voltunk kiköltözni, mert nem volt miből fizetni.
Másfelől úgy tűnt, a 200 rendezvény kerek ügy, 14 év után itt meg lehetne állni, vagy legalább évente kevesebb rendezvényt tartani, mert a műsorok helyszínéért is fizetni kényszerültünk, a működéshez szükséges pénzt már nem tudtuk kigazdálkodni. A Zsebszínház egyébként részben amiatt kapta ezt az elnevezést, mert a rendezvényeket kezdetben saját zsebből finanszíroztuk. Most ugyanehhez jutottunk vissza, de már senkiben se mutatkozott készség, hogy egy közérdekű programért azok fizessenek, akik a műsort készítik.
A harmadik, egyben legfontosabb és döntő ok elnökségünk fontos tagjának, Győrfi Sándornak a váratlan halála. Sokan személyemhez kötötték a Zsebszínház munkáját, mert zömmel én voltam a színpadon. Valójában Győrfi Sándor volt az igazi motor, halála után se Győrfi Klára, se én nem tudjuk vállalni az intézmény működtetését, amelyben Sándor művészeti vezetőként, szervezőként, ötletgazdaként, díszlettervezőként és kivitelezőként, teremrendezőként, takarítóként, fuvarosként és még megannyi szerepkörben tevékenykedett. Megvallom, én már a Zsebszínház 10., jubileumi évében ki akartam szállni ebből az egész történetből, de amikor láttam Sándor eltökéltségét, ragaszkodását és igyekezetét a színház megőrzése iránt, visszakoztam. Kellemetlen kimondani, és bizonyára rossz visszhangja lesz, de tudvalévő, hogy 15 évenként nem árt munkakört váltani, mert az előzőbe belegyepesedik az ember, én meg még más területeken látok újabb kihívásokat.
Hol és mivel vette kezdetét a munka fölfüggesztésével tetőző válság?
– Az egészet a zombori önkormányzat magyar képviselőinek hozzáállása idézte elő. Az egyik frakció kiharcolta számunkra az állandó költségvetési támogatást, a másik évek múltán ez fölülírta, azzal, hogy majd a pályázatokon jobban profitálunk, a Dunatáj hetilap, a Magyar Polgári Kaszinó és a Zsebszínház. Ez bizony nem jött be. Amennyiben én rosszul pályáztam, enyém a felelősség. De rosszul pályázott volna a másik két intézmény is? Talán nem vagyunk ennyire ügyefogyottak. Az állandó támogatás elveszítésével oda sodródtunk, hogy projekttámogatásra olykor kaptunk valamit, de működésre csupán tavaly, de azt se a helyi önkormányzattól. Az önkormányzat idénre például nem is hirdetett pályázatot a civilek számára, miként tavaly sem, csupán a jeles évfordulókra, amin nyertünk is 25 ezer dinárt a Dunatáji Herceg János Napok 2016 elnevezésű rendezvénysorozatra. Ezt az összeget visszautasítottam, tudván, hogy mindenképpen beszüntetjük a tevékenységünket, illetve hogy a rendezvény és az írónk nevét viselő díj mellett ebből az összegből kellene működtetni a Zsebszínházat, aminek, miként említettem, állandó kiadásai lennének.
Herceg János emlékének ápolása, az akadémikus író sírjának gondozása, Herceg-díj fontos vállalás volt a Zsebszínház számára.
– Herceg sírjának ápolását 2002-től vállaltuk föl, mert úgy éreztük, ennyivel tartozunk a város kiemelkedő alkotója emlékének. Születésének centenáriumán, 2009 májusában nagyszabású tudományos konferenciát szerveztünk, a tanácskozás anyagából remek tanulmánygyűjtemény született a Forum Könyvkiadó segítségével, amely erre az alkalomra egy saját tanulmánygyűjteményt is megjelentetett. A Herceg János Irodalmi Díjat 2010-től osztottuk ki, eddigi nyertesei Silling István, Bogdán József, Sándor Zoltán, Csík Mónika, Gobby Fehér Gyula, Kontra Ferenc.
A Zsebszínház voltaképpen a kérészéletű Vajdasági Magyar Amatőrszínház nyomán jött létre. Miként sikerült valóra váltani a terveket?
– Miként már mondtam, színjátszásra pályázaton soha egy fityinget se nyertünk. Zárójelben jegyzem meg, az Amatőrszínház kiötlője is Győrfi Sándor volt. Ennek ellenére négy darabunk került színpadra, a Kaméleon (Győrfi Sándor rendezésében), Az (i)gazság visszaüt, Végre egy nő, Le a nadrággal! (ezeket Baráczius Zoltán rendezte). Az első darab mintegy 40 előadást ért meg Vajdaság-szerte. A kölcsönös vendégjátékként nem működött, hiszen nem volt kőszínházunk, ahol fogadhattuk volna a vendéglátókat, sokaknak nem is volt mivel viszonozni az előadásunkat. Benzinpénzért utazott a társulat, később már ez is nagy kiadásnak számított az egyre szegényebb egyesületeknek. A Végre egy nő esete különleges. A próbák kezdetén a női főszereplő tüdőgyulladást kapott, majd alig hogy fölépült, kezét törte. Elhúzódott a fölkészülés. A társulat doroszlói föllépésén a férfi főszereplő a színpadon meghalt. A darabot levettük a repertoárról, de elmondhatom, hogy minden előadásunkat örömmel és szeretettel fogadta a közönség. Őrszálláson 20 év után elsőként játszottunk magyar darabot, Veprődön fölráztuk a színjátszókat, Kúlán, Verbászon úgyszintén. A szereplők Szabadkától Szenttamásig verbuválódtak, a bázist Bezdán, Kupuszina, Zombor, Őrszállás amatőrjei képezték.
Nemzetek közötti híd szerepét is betöltötte a Zsebszínház, nem csak a helyi ’76-os Képzőművészeti Csoporttal való szoros együttműködés révén.
– Igyekeztünk a zsebünkhöz mérten a hazai vendégekre szorítkozni, de járt nálunk japán és szíriai fotós, nem egy nagykövet, konzul, magyarországi írók, illetve szerkesztőségek, jeles képzőművészek, filmesek, egyéb alkotók. Komoly partnerünk volt a Forum, az Életjel, a zEtna könyvkiadó, a ’76-os Képzőművészeti Csoport, a Rada Krstić Fotóklub, amely elsőként hozta el hozzánk az országos felnőtt- és ifjúsági kiállítások anyagát, illetve saját alkotóinak tárlatait. Festőtábort is szerveztünk, az alkotók örömmel tettek eleget a meghívásainknak. Rendezvényeink általában magyarul zajlottak, de gyakran elhangzott idegen szó is, szerb, horvát, bunyevác. Japánból érkezett vendégeinket előbb angolra, majd szerbre és magyarra fordítottuk, nagyon élvezte a közönség, és szerintem ez így is van jól, soha nem zárkóztunk nyelvi vagy kulturális gettóba.
Olyan helyekre is eljártak, ahová a művelődés hivatásos képviselői nem. Mi ösztönözte ezeket a falulátogatásokat?
– Ezek voltak a Nyári Találkozások. Azzal szembesültünk, hogy valóban léteznek települések, amelyeket a színházak elkerülnek, nem tartanak könyvbemutatókat, tárlatokat. Előítéletnek bizonyult, hogy a nyári hónapokban nem lehet becsalogatni az embereket a művelődési házakba. Nálunk a legkisebb faluban is leginkább telt ház várta rendezvényeinket. Csak példaként említem, hogy az első Nyári Találkozásokat két hónap alatt 18 helyen tartottuk meg. Tehát van a művelődésre igény, ott is, ahol nem gondoljuk, mi ezt hiánypótló tevékenységként éltük meg.
Akkor elmondhatjuk, hogy ennyi volt?
– Bizony, úgy tűnik. Tervezünk még egy emlékműsort Győrfi Sándor tiszteletére, amihez a jelzések szerint társulnak a bezdáni, bajmoki, nagybecskereki és más műkedvelők, várhatóan április végén kerül rá sor. Majd bezárjuk a számláinkat, és az alapszabályzatunk rendelkezése értelmében a vagyonunkat átruházzuk a Vajdaság Magyar Művelődési Szövetségre. Nincsen sok cuccunk, néhány technikai eszköz csupán, amely biztosan jól jön majd más egyesületeknek.
