Még a legzöldfülűbb vasárnapi kocavadász is tudja, hogy február utolsó napjával véget ér a vadászat, és elkezdődik a tilalmi idő, amely április derekán ér véget az őzbakvadászat kezdetével. Addig pihen a puska. A vadásznak azonban nem szabad ilyenkor sem a babérjain ülni, hiszen az utódok világra hozására készülő vadnak még több táplálékra és törődésre van szüksége, mint máskor. De minden igaz vadász tudja azt is, hogy hiába a törődés és a munka, ha az elemek közbeszólnak.
A mezőgazdasági és környezetvédelmi minisztérium rendeletben betiltotta a vadászatot azoknak az egyesületeknek a területén, ahol rendkívüli állapotot hirdettek a folyók áradása miatt, és elrendelte, hogy a vadgazdálkodással foglalkozó intézmények, egyesületek és szervezetek tegyenek meg minden tőlük telhetőt a vadállomány megóvása érdekében.
Az illetékes hatóság reagálása nagyon is jogos, de nem makulátlan.
Ha már vadászati tilalom van, és ilyenkor már semmire sem vadászunk – ezt a vadászidényekről szóló rendelet egyébként is tiltja –, miért kell külön tiltó rendeletet hozni azokra a területekre, ahol az árvíz miatt rendkívüli állapotot hirdettek? Természetesen fel sem merül bennük a gondolat, hogy az illetékes minisztériumban nem ismerik a vadászati idényeket szabályozó rendeletet, amelyet éppen ők hoztak meg. Másrészt melyik az a vadász, aki képes ilyen körülmények között hasas őzre vagy malacait vezető kocára vadászni? Persze, mindig is voltak telhetetlen, gátlástalan puskások, de ilyenkor még ők is belátják, ha jön a víz, akkor nem lőni, hanem menteni kell a vadat.
Külön misét érdemel, hogy a területtel megbízott vadgazdák mit csináltak, amikor a folyók még nem léptek ki medrükből. Ha ugyanis a mai világban valaki követi a vízállás alakulását – reméljük, hogy a vadgazdák között is vannak ilyenek –, akkor tudja, hogy hirtelen hóolvadás és sok eső várható az elkövetkező időszakban. Az árvizek ma már nem lephetik meg az embert. Miért nem utasította idejében a minisztérium a vadászterületek használóit, hogy lépjenek már akkor, amikor tudták, hogy készül valami? Miért nem kötelezte a nagyvizek által veszélyeztetett területeken gazdálkodó egyesületeket, hogy a hullámtérről – vagy akár az ártér egészéről – biztonságos helyre zavarják a vadat? Mert meg lehetett volna tenni. És miért kell egyáltalán minisztériumi utasítás ahhoz, hogy valaki idejében megkezdje a mentést, és elkerülje a bajt?
Eddig még egy írásomban sem használtam ennyi kérdőjelet, és sohasem hagytam ennyi kérdést megválaszolatlanul. A feltett kérdésekre az én válaszaim nem jók. Ezekre a kérdésekre ugyanis helyes válasz nincs is. Az utóbbi egy-másfél évtizedben rengeteg erdőt vágtak ki épp Szerbia központi részén. Ezek az erdők, amíg álltak, szivacsként magukba szívták az esőt. Most azonban a víz lezúdul a hegyekről, és bajt csinál. Embernek, állatnak egyaránt.
Az illetékesek, gondolják, megtették a magukét. Hoztak egy határozatot, és mostantól nyugodtan alusznak, mint ahogy eddig is tették. A vadászok viszont kihajtották a vadat az ártérről. Ahol tudták. Ahol nem, ott most mentik. Csónakokkal, meg derékig a hideg vízben gázolva. De mentik, ahogy eddig is mentették, és ahogy ezután is menteni fogják. Akár szólnak nekik, akár nem. Mert ők vadászok, és tudják, mi a dolguk!
