Amikor elkészült a színház homlokzata, s már csak néhány apróság hiányzott az átadásához, elkezdték felszerelni a termetes betűket. Először a szerb feliratot, majd a horvátot, utána pedig a magyart. Valaki, valahol észrevehette, hogy nem lesz ez így jól, ezt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy a Politika szabadkai tudósítójának tollából értesülhetett a nyilvánosság arról, hogy a molinó alatt rossz sorrendben kerülnek fel a feliratok a színházra.
A nyelvhasználati törvény ugyanis úgy rendelkezik, hogy amennyiben egy településen több kisebbség nyelve van hivatalos használatban, akkor a sorrendet a szerb ábécé, azaz az azbuka szerinti sorrend határozza meg. Szabadkán a magyar mellett a horvát nyelv is hivatalos használatban van. Az államnyelv a szerb, a hivatalos írásmód pedig a cirill. Ennek megfelelően az állam nyelvén kiírt feliratokat a magyar követi, majd pedig a horvát. A színházon lecserélték a már felszerelt óriási betűket, de a szecessziós épületek, illetve az épített örökségünket jelölő táblák kihelyezésük óta helytelenül hirdetik az épület megnevezését, a tervezők kilétét a nyelvhasználati törvény előírásait tekintve.
A többnyelvűség plusz pénzt és plusz energiát kíván. Aki jóváhagyta a szabadkai Idegenforgalmi Szervezet és a tartományi oktatási, jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségi – nemzeti közösségi titkárság által pénzelt táblakihelyezést, utánanézhetett volna, hogyan is kell helyes sorrendben felkerülniük a feliratoknak a táblákra.
Miért van az, hogy hanyagság miatt a jó dolgokat is képesek vagyunk elrontani?