2024. március 28., csütörtök

Az Európai Egyesült Államok álma

Álom vagy kényszer az Európai Egyesült Államok? – vetődött fel ismét a kontinensen időnként vissza-visszatérő kérdés, most, hogy az európai államokat oly súlyos gondok gyötrik. Ez alkalommal a kérdés ebben a formában konkretizálódik: ezek a mostani problémák a távoli jövőbe száműzik-e ezt az álmot, mivel jelenleg az egységnek és integrációnak eddig elért foka is veszélyben van; vagy pedig éppen ezek a problémák visznek el az egyesült államok megteremtéséhez, mert Európa csak egy ilyen intézmény segítségével küzdheti le a nehézségeket, sőt csak annak segítségével állíthatja le azt a beindult folyamatot, amely törvényszerűen elvisz ahhoz, hogy az európai országok egymásnak ugranak, ahogyan a múlt században huszonöt év alatt kétszer is tették.

Maga az európai integráció is úgy haladt, hogy a kontinens hol közeledett ehhez az álomhoz, hol távolodott tőle. A kontinens legnagyobb államférfiai látnokian az egyesülésnek szurkoltak. Churchill már 1940-ben a brit–francia szövetség megkötését ezekkel a szavakkal jelentette be: „A két kormány közli, hogy Franciaország és Nagy-Britannia többé nem lesz két nemzet, hanem egy francia–brit unió”. Az Európai Unió elődjének megteremtésekor ugyan diadalmaskodott De Gaulle elképzelése, hogy nem egyesült államokat, hanem nemzetállamok közösségét kell megteremteni. Az Unió azonban az integráció elmélyítésének minden állomásával közelebb került ehhez az államhoz. Már megteremtette annak két lényeges elemét, a közös pénzt és a közös határt, ezzel a nemzetállamtól már elvette a két leglényegesebb, létét meghatározó funkciót.

Most azonban úgy tűnik, mintha kiújulna a harc a körül, hogy az egyesülés felé kell-e haladni, vagy pedig az integráció eddig elért fokát is le kell építeni. A problémák ugyanis arra utalnak, hogy a jelenlegi fokon nem lehet megállni: előre kell menni, különben visszazuhannak. Az egyik oldalon két tényező is erőteljesen hat. A gazdasági válság és az eladósodás nyilvánvalóvá tette, hogy a közös pénz nem működhet, ha a gazdaság irányításának minden eszköze a nemzetállamok kezén marad. Már meg is született az a közös német–francia javaslat, hogy a külpolitika összehangolására tett kísérlet után egy még határozottabb lépést kell tenni: létre kell hozni az EU „gazdasági kormányát”. A másik pedig az, hogy a mostani huzavonák nyilvánvalóvá tették: nem minden tagállam ért meg még a tagságra sem, egy szűkebb „mag” kialakítása felé kell haladni.

A másik oldalon a bajok, elsősorban az eladósodás és a migránsválság erőteljesen mutatja, hogy milyen erős a nemzetállamhoz történő visszakanyarodás, milyen lármás a „brüsszeli diktátum elleni szabadságharc”. Azt még csak a „suttogó propaganda” hirdeti, hogy egyes államoknak ki kell lépniük az euróövezetből, vagy őket kell kizárni, mert az infláció a politika tehetetlenségének demonstrálása és a heves ellenállás nélkül érvényesíti az elvet: nem lehet többet költeni, mint amennyi van. A visszatérés a közös határ helyett a „nemzeti” határokra viszont már azt mutatja, hogy a közös határt is fel akarják számolni. Ma már mind többen mondják ki, írják le: Európa elveszítette szívét, lelkét.

A Facebookon és a Twitteren kering egy levél, amelyet az intermagazin.rs töltött fel, és az EU-ellenes érvek összefoglalására vállalkozik. Eszerint az Unió olyan közösség, amelynek az elnökét nem választják, a parlamentje nem hoz törvényt, szabályai mégis a tagállamok törvényei felett állnak, alkotmánya olyan terjedelmes, hogy 170 ezer oldalt tesz ki, kormányának és parlamentjének tagjai senkinek sem tartoznak felelősséggel, ő maga 30 ezer „eurokratát” foglalkoztató bürokratikus gépezet. Végkövetkeztetése pedig: az EU nem parlamenti demokrácia, hanem föderatív diktatúra.

A levél megfogalmazóiban nem volt annyi ész, hogy felfogják: valójában az egyesült államok megteremtése mellett érvelnek, hiszen abban mindezek a problémák megoldódnának. Szépen megfogalmazta Claudio Magris újabban ismertté vált olasz író a NIN-nek adott nyilatkozatában: „Álmodok arról a pillanatról, amikor szavazhatok az EU kormányának elnökére, hívják azt Gomeznek vagy Dupont-nak, és parlamentjére, amely meghoz minden kötelező és parancsoló törvényt, ahol a mai államok csak régiók lennének a teljesen decentralizált föderatív államban.”

Minden amellett szól, hogy újra kell álmodni az Európai Egyesült Államokat, mert egy ilyen állam nem csak az EU legnagyobb vívmányát betonozná be: azt hogy egy örökké háborúzó kontinensen már 70 éve nincs az egész kontinensre, sőt az egész világra kiterjedő háború. Ezenfelül sok problémát megoldana. Nem csoda, hogy a fantáziaregények írói a jövő boldog és sok mai problémától mentes világát egy világállamban képzelték el.

Ebben az Európai Egyesült Államokban ugyanis mindenki kisebbség lenne. Tehát nem uralkodnának a kiskakasok, akik azt az elvet vallják: mindegy, milyen kicsi a szemétdomb, csak ők uralkodjanak, és kizárólagos egyeduralmuk legyen a tyúkok felett, ne bontsa meg ezt az egyeduralmat semmilyen kisebbség, amely egyenrangú akar lenni. Nemcsak felelőtlenül gazdálkodó államok nem lennének, de nem fordulna elő, hogy egy állam bombázza a saját városait, saját polgárait, mert azok el akarnak szakadni az országtól. Nem lenne katalán vagy baszk kérdés. Nem kellene harcolni egyetlen kisebbség nyelvének és írásmódjának használatáért sem. Sehol sem írna senki: „Szerbia a szerbeké”, mert az egész ország minden polgáráé lenne. Sajnos ez csak álom. Most inkább ott tartunk, hogy Lengyelországnak nacionalista-klerikális kormánya lehet, sőt Horvátország kormánya már horvát–szerb fegyverkezési versenyt gerjeszthet.