2024. április 25., csütörtök

A képek doktora

A Szabadkai Városi Múzeumban dr. Korhecz Papp Zsuzsanna megmutatja az érdeklődőknek, hogyan zajlik a régi festmények restaurálása

A Bécsi barokk mesterek művei a Vajdaságban című kiállítás decemberben nyílt meg a Szabadkai Városi Múzeumban. A tárlat szerzője Korhecz Papp Zsuzsanna, a Szabadkai Városi Múzeum restaurátora, aki a restaurálás egyes fázisait a múzeum kiállítóterében végzi, a folyamatot pedig bárki megtekintheti. Így volt ez február folyamán is, mint azt Korhecz Papp Zsuzsanna mondta, az oltárképek méreteiből adódóan a restaurálás végső fázisához ott a legmegfelelőbbek a körülmények, hiszen amint a képek visszakerülnek a vakkeretükre, már nem lehet ide-oda cipelni a múzeumban. Két óriási képről van szó ezúttal, egyik a futaki régi barokk templom főoltárképe, amelyet Hadik András generális rendelt egy bécsi körbe sorolható csehországi jezsuita festőtől, a másik pedig az adai templom főoltárképe Hubert Maurertől, a bécsi akadémia tanárától. A négy méternél is nagyobb képek restaurálása nem egyszerű, akit kifejezetten a folyamat érdekel, jelentkezhet Korhecz Papp Zsuzsannánál, aki megmutatja, hogyan zajlik a régi festmények restaurálása.

Korhecz Papp Zsuzsanna (Molnár Edvárd felvétele)

Korhecz Papp Zsuzsanna (Molnár Edvárd felvétele)

Korhecz Papp Zsuzsanna múzeumi műtermében a felismerhetetlenségig tönkrement képek várnak megújulásra. Mint monda, egyik kép a Hanisch-projektumhoz tartozik, egy portréról van szó, amelyet a ferenceseknél a padláson találtak meg, de csak az a rész maradt meg, amelyet a vakkeret takar. Valójában a teljes kép hiányzik, csak a felirat árulkodik arról, hogy kit ábrázol. Korhecz Papp Zsuzsanna ennek kapcsán hangsúlyozta a restaurálási folyamat dokumentálásának fontosságát, az alábbiakban pedig szó lesz a múlt értékeinek megőrzéséről, erről a nemes feladatról és a család erejéről is.

Milyen út vezetett ahhoz, hogy restaurátor legyél? Mit igényel ez a szakma?

– Úgy száz évvel ezelőtt a restaurálásokat még a festőművészek végezték, de immár leendő restaurátorok részére külön nyílnak szakok, így Magyarországon a mai Magyar Képzőművészeti Egyetemen belül már megközelítőleg 50 éve folyik restaurátorképzés. Nekem is szerencsém volt, hogy odajárhattam, és azt fejezhettem be. Nagyon megtaláltam magamat ebben a szakmában. Sokrétű felkészültséget igényel, művészi készséget, művészettörténeti ismereteket és anyagismeretet, tehát a fizika, kémia, biológia idevonatkozó részeibe is belekóstoltunk. Most már több mint húsz éve annak, hogy diplomáztam, de 1995-ben még egészen máshogy zajlott az oktatás. Azóta még magasabb színvonalra emelték, és amikor Budapesten 2010–2014 között a doktori tanulmányaimat végeztem, igyekeztem élni a lehetőséggel és beletanulni a korszerű, műszeres anyagvizsgálatokba is.

Korhecz Papp Zsuzsanna, a futaki Szentháromság tisztelete című képet retusálja (Molnár Edvárd felvétele)

Korhecz Papp Zsuzsanna, a futaki Szentháromság tisztelete című képet retusálja (Molnár Edvárd felvétele)

Mióta foglalkozol egyházművészeti kutatásokkal, a barokk korral?

– Diplomázásom után szabadkai, azután bácsi ferencesekkel kerültem kapcsolatba, majd pedig tágult ez a kör. Nagyon szép munkákra kértek fel. Amíg restauráltam a képeket, tudatosult bennem, hogy ezekkel a gyönyörű műalkotásokkal eddig senki sem foglalkozott behatóbban művészettörténeti szempontból. Ez részben érthető is, hiszen a kollégák általában külön korszakokkal foglalkoznak. A barokk kutatásának csakis a magyar és a német szakirodalom beható ismeretével és latin nyelvtudással érdemes nekivágni. Nem csoda, hogy ezen átsiklottak a szerb ajkú kollégák. Béla Duránci a szabadkai Magyar Galéria első megnyitása idején, tehát már 1973-ban szólt arról, hogy a többi között azért mutatja be a képtár 1830-tól az alkotásokat, mert a korábbi időszakról szinte semmit sem lehet tudni. Igyekszem ezt a nagy hiányt, az utóbbi 15-20 éves kutatómunkával pótolni. A Magyar Galéria 1830–1930 állandó tárlata néhány éve újra megnyílt, székhelye a Szabadkai Városi Múzeum. A képtár anyagának előtörténetébe tartozik ez a periódus, amellyel én foglalkozom: a 18. századi katolikus egyházművészet. E munka a programokon keresztül bekerült a múzeumba, így születtek meg Stettener Sebestyén 18. századi budai és Mathias Hanish késő barokk vándorfestő munkásságát bemutató nemzetközi kiállítások 2012-ben, valamint 2014-ben. Ezzel a harmadik kiállítással, a Bécsi barokkal immár sorozat teremtődött, és további tervek is vannak. A pest-budai mesterekre is szeretnék a továbbiakban is koncentrálni. A múzeum célja, hogy gyűjtse, feldolgozza, megőrizze és bemutassa a kulturális örökséget, még akkor is, ha a műalkotások nem a múzeumi leltár részét képezik. Ez nem lehet kizáró ok. Főleg azért sem, mert ezekkel senki más sem foglalkozott behatóan. Ilyen kiállítások alkalmával az egyház tulajdonában lévő műalkotásokat többször ingyen restauráltam, sokszor csupán a csekély anyagköltséget kértük tőlük. A múzeum ajándékaként megújítva kapják vissza oltárképeiket, melyek a mi közös kulturális örökségünk. A szó szoros értelmében értékmentést végzünk. Szerencsésen állt össze, hogy a kutatásaimnak köszönhetően eddig főleg csak levéltári forrásokban emlegetett mesterek életét sikerült megfoghatóvá tenni valós műalkotásokkal. Ez nemcsak a mi szűk pátriárkánkban jelent eredményt, hanem az összmagyar kutatás szempontjából is. Hajt a tettvágy, és remélem, hogy a nagy tervekből lesz valami.

Munka közben (Molnár Edvárd felvétele)

Munka közben (Molnár Edvárd felvétele)

Mennyire fárasztó a restaurálás, mennyi időt vesz igénybe?

– A legkellemetlenebb része, amikor az átfestéseket kell eltávolítani. Az egy vegyszeres tisztítási folyamat, amely a műteremben zajlik, mivel ott van elszívó berendezés. Ilyenkor gázmaszkot hordok, és a kollégák se nagyon járnak be, hogy ne szívják be a káros kipárolgásokat. Az esztétikai helyreállításra viszont most a kiállítótérben kerül sor. A lényeg, hogy külön lépésekben kell haladni. Ha mondjuk, felragasztom a húzószéleket vagy levédem a képet, azzal elmúlik másfél-két óra, de utána abba kell hagyni, mert egy napig szárad, és azután léphetek csak tovább. Egyes lépések tovább is tarthatnak. A retusálást addig művelhetjük, ameddig a szem bírja, az általában négy-öt órát jelent. Egy idő után elkezd a szemem káprázni, úgyhogy abbahagyom, és kicsit másba kezdek. Több dologgal foglalkozom egyszerre, hogy az időt hasznosan tudjam kitölteni. Mindennek megvannak a szabályai, nagy gyakorlati tapasztalat kell hozzá. Óvatosnak és figyelmesnek kell lenni, nehogy elrontsunk valamit. Egy kicsit olyan, mint amikor az orvosok operálnak. Félreértés ne essék, nem hasonlítom magamat az orvosokhoz, az emberi élet felbecsülhetetlen, de minden emberi probléma más, és a restaurálásnál is így van ez. Egyik eset sem olyan, mint a másik, de minden szabályok mentén halad. A látogató gyerekeknek szoktam mondani, hogy a képek doktora vagyok.

A képzőművészetet kedvelő közönség nem csak a restaurálások által ismerhetett meg, tavaly kiállításod is volt a Magyar Házban. A festészet is érdekel?

– Ahhoz, hogy valaki restaurátor legyen, jól kell rajzolnia, festenie, a szobrász-restaurátorok esetében pedig mintáznia. Művészi készség nélkül hozzá se lehet kezdeni. A régi korok régi mestereinek munkáit gyakran ki kell egészíteni. A restaurátornak tisztában kell lennie, hogy mit és mennyit tehet hozzá. A restaurálás mellett így egyfajta tiszta látványfestészettel is foglalkozok. Ez igazából nem tartozik egyik vonulathoz, irányzathoz sem. Szabadidőmtől függően folyamatosan művelem, és nagy örömet okoz nekem. Sinkovits Erzsébettel 2002-ben volt közös tárlatunk a Képzőművészeti Találkozóban. A múzeum ajándékboltjában a Szent Imre jubileumi év kapcsán 2007-ben nyílt önálló kiállításom, akkor az Árpád-házi szentekről készítettem sorozatot az itáliai trecento művészeti stílusában. Boros György még 2013-ban felhívta a figyelmemet, hogy lehetőség van kiállítani a Magyar Házban. Akkor nem volt kész anyagom, és nem akartam szedett-vedett képekkel jelentkezni. Gondolkodtam, mi lehet az, ami nekem és másoknak is örömet szerez. Nem szerettem volna, hogy a kiállítás után a képek a műtermemben porosodjanak. Arra jutottam, hogy a családom és ismerőseim körében levő gyerekek portréit festem meg, amivel nekik és magamnak is örömet okozok. Ezekből állt össze tavaly a kiállítás.

A nagycsaládosokra jellemző életet élsz. Hogyan sikerül a munkát és a családi életet összeegyeztetned?

– Öt gyermekem van, a legidősebb tizenkilenc, a legkisebbik hatéves. Az óvodában meg is jegyezték, hogy most lezárul egy periódus, mivel tizenöt éven keresztül mindig járt oda valamelyik gyermekünk. Időbeosztástól függ minden. Sok minden belefér az időbe, ha jól beosztjuk. Minden pillanatom nagyon célirányosan zajlik. A nagycsaládosok tudják igazán, hogy a legnehezebb egy vagy két gyerekkel boldogulni, ha ennél több van, lekötik egymás figyelmét. Édesanyám, anyósom és a pótnagymamánk is rengeteget segít, így sokban nekik és a Jóistennek köszönhető, hogy haladni tudok. A kutatómunkám nagy örömet jelent számomra, és amikor a gyerekeimmel vagyok, akkor is tudok ezzel foglalkozni. Ha szükség van ránk, férjemmel, Papp Árpád néprajzkutatóval azonnal segítünk, de önállósághoz lettek szoktatva, így zajlik nálunk az élet.