A szomszédok valószínűleg nem rajongtak értem, amikor hajnali ötkor körbeugráltam a szobát és azt ordítottam torkom szakadtából: „Megvan!” 1981 óta nem volt ekkora nemzetközi siker a magyar film háza táján, mint most – még a Mephisto sem aratott ekkorát, mint a Saul fia. Tegyük hozzá: a fogadóirodák, a kritikusok és kommentátorok, sőt még Nemes Jeles László sem igazán lepődött meg az eredményen.
Egy arcba nyomott kamera, amely még Röhrig Géza nyakszőrzetének megszámlálását is lehetővé teszi, egy elmosódott, zajokból és blurolt foltokból összeálló haláltábor, egy elképesztő Odüsszeia, amelyhez képest a Schindler listája a 77 magyar népmese egyik legbájosabbika – mindez egyben összehozta a magyar filmtörténet második egészestés filmjéért járó Oscar-díját. És bár bizonyos, hogy a plebsz egy részének az év kétségtelenül legnagyobb magyar vonatkozású kulturális eseménye sem fog tetszeni (hiába, az összeesküvéselmélet-hívőket nehéz meggyőzni, hogy a minőség a kifizetődő és nem a titkos társaságok és a zsidó világuralmi terv), a Saul fiának sikere előtt nem tehetünk mást és nem is akarunk mást tenni, mint mélyen meghajolni. És ordítani, hogy „Megvan!”
A díjátadó további részének már a szokásos felemás lefolyása volt: néhány Oscart eleve borítékolhattunk, másokon kellemetlenül meglepődtünk, megint mások hidegen hagytak minket. Az idei átadó izgalmakban sajnos nyomába se ért a tavalyinak – azt hiszem, sokan vagyunk, akiket egyedül a Saul fia, és esetleg a mémek hercege, Leonardo DiCaprio sorsa érdekelt. Persze arra nem számítottunk, hogy az átadó támogat egy hatalmas csavart a végére.
A 88. gála házigazdája a (megérdemelten) elfeledett és haló poraiból visszahozott Chris Rock volt, de nem csupán az ő sótlansága okozta a kiosztó bicebóca, aranyoskodó jellegét, amelyet olyan szentimentális momentumokkal próbáltak meg feldobni, mint C3PO és R2D2, a minyonok vagy a Toy Story két játékának megjelenése a színpadon. A csillagok háborújának két droidja kapta a legnagyobb tapsot az est folyamán, holott az az általuk ünnepelt John Williamsnek járt volna, akit idén ötvenedszer jelöltek a díjra.
Chris Rockot persze nem komikusi adottságai juttatták a Kodak Theaterbe. Az Oscar-jelölések nyilvánosságra kerülése után az Akadémiának kemény támadással kellett szembenéznie; a körülbelül egy hónapja kirobbant fehér Oscar hashtaggel felcímkézett botrány lényegében az esélyegyenlőségről szóló diskurzus. A jelöltek közt ugyanis egyetlen fekete bőrű művész sem található, ami nem csupán nem követi a természetes arányt, hanem már-már kirekesztésre bűzlik. (Jómagam is hiányolom Samuel L. Jackson jelölését az Aljas nyolcasért.) A gálaműsor válasza a támadókra több tonna önirónia – és hát maga Chris Rock, ami azonban csak keserű szájízt hagyott a szánkban. Ki tudja, érdemes-e a rasszizmus vádjával úgy küzdeni, hogy csupa fehér jelöltek kacarásznak egy másodrendű fekete bohócon, az általa becitált fekete utca emberén, akiről bebizonyosodik, hogy fogalma sincs a mozikról, és a jelölt filmekbe utólag benyesett színes bőrű amazonokon… A dolgot még az sem húzta ki, hogy az est abszolút fődíját Morgan Freemannel adatták át.
A feketék jelenlétének kérdőre vonása számtalan vitát generált az utóbbi hetekben, és továbbgyűrűzött más kisebbségi területekre is. Egyesek annak is nekimentek, hogy ezzel az erővel akár a nyíltan meleg díjazottakat vagy jelölteket is számon kérhetnénk – Ian McKellen azonban sajnos mellélőtt. Egyrészt mert a Milkért 2009-ben díjat kapott Dustin Lance Black már rég megtörte a jeget, másrészt mert az idei Bond-betétdal meleg énekese, Sam Smith nem csupán jelölve volt, de meg is kapta az Akadémia díját.
Ami a díjazást illeti, a tavalyi bátor döntéseket idén többnyire egy megalkuvó, kiszámítható és veszélytelen kiosztó váltotta fel. A gála elején a Mad Max negyedik részére zúduló díjözön (kosztüm, díszlet, smink és haj, vágás, hangvágás, hangkeverés) ijesztő előjelnek tűnt: azt vetítette előre, hogy az idei év nem a jó, hanem a szórakoztató moziké, valahogy úgy, mint amikor A gyűrűk ura harmadik, legrosszabb része tarolt a gálán. A Magyar Szóban nem azért nem jelent meg a Mad Max: A harag útjáról, mert nem néztük, hanem mert ez a remekül elkövetett agresszív videoklip értelmezhetetlen a nyári kikapcsolódás-kategórián kívül…
A konformista díjsorozatba tartozik nem csupán Alicia Vicander, Bree Larson és Mark Rylance szobrocskája (mindhárman tisztes munkát végeztek, díjukat mégis inkább konfliktuskerülésnek tudom be), de az Agymanók győzelme is az intellektuális Anomalisával szemben, a Spectre betétdala, a Writings on the Wall, valamint az is, hogy egy sor komoly témát felsorakoztató dokufilm közül épp egy nagy nézőszámra számító, de témáját illetően nem túl hasznos Amy alkotói kaphatták meg az elismerést.
Megúszós, bár kétségtelenül megérdemelt díj Emmanuel Lubezki Oscarja, aki sorozatban harmadik éve kapja meg az elismerést, ezúttal A visszatérőért, amelyet egészében természetes fénynél vett föl, és ugyancsak kiszámítható volt Ennio Morricone első (bizony, első!) Oscar-díja is az Aljas nyolcasért, bár vita tárgyát, azt hiszem, ez sem képezheti. DiCaprio természetesen megérdemelte a szobrocskát – már valamikor a Django és A Wall Street farkasa környékén. A visszatérőért kapott elismerést a minőség ellenére is sajnos csak a Filmakadémia megkésett kézmozdulatának tekinthetjük, olyanformán, ahogy Scorsesét díjazta A tégláért, harminc évvel a Taxisofőr után.
Az éjszaka legnagyobb meglepetése a „számítottunk rá”-sorozat után pont a legjobb film díja lett – miután Alejandro Gonzales Iñaritu másodszor is megkapta a legjobb rendező szobrát és DiCaprio is átvehette a legjobb főszereplőét, senki nem számított arra, hogy az addig csak az eredeti forgatókönyv díjjal büszkélkedő Spotlight viszi haza az év legjelentősebb alkotásának elismerését. Kétség nem fér hozzá: a Spotlight remekül felépített, ütős dráma, az általa feszegetett téma (a katolikus egyház pedofil papokat rejtegető magatartása és az erre irányuló oknyomozás) pedig valóban megérte, hogy rálőjék a fejgépet.
