Vadászati időutazás

Egy nagyvad, amelyet megettünk – Amerikában a masztodont, Eurázsiában a mamutot vadásztuk le nullára

Hadzsy János

2016. március 2., 16:00

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Az őskor hajnalán lezajló éghajlati változások sok nagytestű emlős faj eltűnését eredményezte. Ezekkel az állatokkal együtt több emberi kultúra is eltűnt. A paleontológusok ma már úgy vélik, hogy a neándervölgyi embert nem a mai emberek irtották ki, hanem egyszerűen azért halt ki, mert nem tudott elég gyorsan alkalmazkodni a melegedő időjárás okozta megváltozott életfeltételekhez. Ugyanis a faj az utolsó előtti jégkorszak alatt az akkori nagytestű állatok vadászatára alapozta létét, és erre a célra fejlesztette ki eszközeit. A régészeti leletek alapján a fő zsákmányállatuk a gyapjas mamut, a gyapjas orrszarvú és a hasonló méretű diluviális fauna képviselői képezték. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy szinte másra – kisebb állatokra– nem vadásztak, vagy nem vadásztak rendszeresen. Egy szarvas elejtése ugyanis nem biztosított elegendő élelmet hosszú időn keresztül a csoport számára. Bár a neándervölgyi emberek ma ismert legtöbb lelőhelye barlangok és sziklapárkányok környékén található, Nyugat-Szibériából ismerünk olyan telephelyeket, ahol mamutcsontokból épült kunyhókban éltek, amíg az adott területen tartózkodtak. A kunyhóikat az elejtett mamutok állkapcsaiból, szárcsontjaiból és agyaraiból építették, majd bőrökkel takarták le. Az említett lelőhelyeken legalább 15–20 állatot dolgoztak fel, és fogyasztottak el aránylag rövid idő alatt.

Elefántcsonttorony a mesékben, mamutcsontkunyhó a múzeumban

Elefántcsonttorony a mesékben, mamutcsontkunyhó a múzeumban

A neándervölgyiek gyakorlatát folytatták a helyükre települt modern emberek is, akik a nagy növényevők megcsappant állománya mellett a kisebb állatok állandóan migráló csordáinak vadászatát is tökélyre vitték.

Valószínű hogy sokunkban felmerül a gondolat, hogyan tudták a jégkorszaki emberek egy kőheggyel ellátott karóval elejteni egy 5-6 tonnás böhöm nagy állatot. Különösen ha tudjuk, hogy egy-egy vadászó-gyűjtögető életmódot folytató csoport nem számlált többet tizenöt–húsz felnőttnél, és nagyjából ugyan­ennyi gyereknél. Ezért nem valószínű, hogy a romantikus, középkori sárkányölő lovagok módszerét választották, és szemtől szembe ádáz küzdelemben gyűrték le a ház nagyságú jószágot. A jégkorszaki vadászok számára a végső cél megvalósítása volt a fontos, azaz húst, ételt biztosítani a csoportnak, ezért minden rendelkezésükre álló eszközt és praktikát kihasználtak. Csapdákat, kelepcéket készítettek, és az ő munkájuk már többnyire csak a döglött mamut feldolgozása és elszállítása volt.

Mivel a diluviális fauna állatai állandó mozgásban voltak, az emberek is követték őket. Hogy sikeresen vadászhassanak rájuk, ismerniük kellet a területet, amelyen vadásztak, tehát minden csoport féltékenyen őrizte és védte az általa birtokolt vadászterületet, hiszen ettől függött a fennmaradásuk. A mai természeti népek példájából tudjuk, hogy egy 25–30 főből álló csoport fennmaradásához mintegy 1000 négyzetkilométeres területre van szükségük. Ekkora területen mozogtak akkortájt is, és az állatok vonulási útvonalán kiépített csapdarendszert ellenőrizték. Pontosan tudták, hogy az általuk vadászott fajok mikor érnek melyik területrészre, valamint azt is, mikor hagyja azt el. Egy-egy vonulási útvonal birtoklásáért ádáz harcok folytak az embercsoportok között. Persze minden évben bizonyos időre a csoportok társultak, hogy egy nagyvadászaton közös erővel a lehető legtöbb állatot ejtsék el, és így biztosítsák az élelmet azokra a hónapokra amikor mamut, bölény vagy szarvas már nem tartózkodik az általuk birtokolt területeken. A nagyvadászatok alkalmával akár több tíz nagytestű állatot zsákmányoltak, és hetekig is egy helyen időztek, hogy a húst feldolgozzák és tartósítsák.

Hogyan tudták mindezt véghezvinni? Valószínűleg úgy, ahogy a préri indiánok is tették.

A megfelelő egyedekből álló csordát bekerítettek, és kezdetben csak távolból terelték egy megfelelő helyre, ahol előre előkészített máglyákból tűzfalat hoztak létre, amelyen az állatok nem tudtak áthatolni. A megrémült csorda akkor már könnyen volt hajtható egy megfelelő szakadék felé, amelybe végül belehajtották. A sérült, még élő állatokat már könnyen lelándzsázták, vagy verték agyon kövekkel. Az ilyen vadászatok létéről számos régészeti lelőhely tanúskodik a világon.

Ma már bizonyos hogy az észak-amerikai mamutot, a masztodont, a kontinensre betelepülő ember irtotta ki, azaz ette meg. Valószínű, hogy az Európában és Ázsiában élő jégkorszaki ormányosok is hasonló sorsra jutottak. Mivel a megváltozott éghajlat miatt túlságosan leszűkült az életterük, könnyebb célponttá váltak,  és ekkora nyomást a faj már nem tudott elviselni, ezért kiveszett.

Ilyen folyamatoknak ma is szemtanúi lehetünk. A természetes klímaváltozás hatásait a túlszaporodott emberi társadalom csak fokozza. Az élőhely eddig soha nem tapasztalt mértékben és gyorsasággal épül le, így várható, hogy a ma ismert állatfajok jelentős része egyszerűen eltűnik a földről.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége