2024. április 18., csütörtök
JEGYZET

Szökő éveink

Szökőév. Négyévente plusz egy nap. Ajándék? Lehetőség? Vagy csupán egy nap, mint bármelyik másik? Öröm a munkaadónak, hogy alkalmazottja egy nappal többet dolgozhat, és üröm a munkásnak ugyanez miatt? A sors fintora, hogy az a néhány kivételes csak négyévente ünnepelhet születésnapot? Egy újabb nap, amely elválaszt bennünket a tavasztól? Az ébredéstől. A jácint illatától.

Szökő évek. Képek a tükörben. A ráncok, amelyekről nem is tudtuk, hogy vannak, hogy egyáltalán megjelenhetnek. Az ősz hajszálak, amelyek még nem serkennek, de hamarosan biztosan ezüst fénycsillámot szórnak hajkoronánkra. Bizonyos dolgokat nem lehet elkerülni. Képek az albumban. Emberek, akik arcán már jól ismerjük a ráncokat. Emberek, akik valamikor szinte gyermeki tekintettel mosolyogtak a kamerába. Ők sem hitték, hogy azok a ráncok ott lapulnak valahol.

Dávid Csilla illusztrációja

Dávid Csilla illusztrációja

Nem a saját ránc és ősz hajszál a legfájdalmasabb, nem ettől ragad magával a könyörtelenül robogó idő. Nem ettől tudatosul bennünk az idő megállíthatatlansága. Akár még charme-os is lehet egy-egy finom szarkaláb az egykoron makulátlan bőrön. A legkegyetlenebb ébredés akkor rázza meg a vállunkat, amikor először szorulnak segítségünkre azok, akik eddig bennünket vezettek át az életen. Hol ügyesebben, hol kevésbé, de mindig a legőszintébb jóakarattal. Amikor először nem úgy dobog az a szív, ahogyan kellene. Pedig úgy dobog az, mi tudjuk, de mégsem. Legalábbis ezt állítja az asztal másik végén ülő, fehérbe öltözött úriember, aki hosszú éveken át tanult a szívekről. Mindegyikről. Most viszont azt mondja, annak a szívnek is megfejtette a titkait, amelyikről azt hittük, csak mi ismerjük.

Elszökött évek. Pillanatok. Már csak halványan élnek. Valahol. Mélyen. Maradnak a kérdések, hogy hány pillanatot vagy napot szalasztottunk el. Mi lett volna az, amit megtehettünk volna. Magunkért. Vagy azért, aki nekünk ajándékozta a szívét. Vagy akinek a szíve magától értetődően a miénk. Nem kínálta, nem kértük, mégis a miénk. A kétség, hogy mit kellett volna megtennünk, mit kellett volna kimondanunk, kinek kellett volna mosolyt ajándékoznunk, vagy kit kellett volna rendre utasítanunk. A kétség, hogy nem sikerült minden helyzetben őszintének lennünk. Embernek. Annak a gerincesnek, akivé nevelni próbáltak bennünket.

Szökőév. Négyévente plusz egy nap. Amikor ajándékba kapjuk a lehetőséget, hogy azt tegyük, amit kell. Hogy kimondjuk, amit kell. Hogy időt ajándékozzunk annak, akinek szeretnénk. Aki semmi mást nem kér tőlünk, csak időnk egy apró töredékét. Azt kéri tőlünk, amiből a legtöbbünk van. Vagy a legkevesebb. És amit bármikor odaajándékozhatunk, nem csak négyévente, amikor kapunk plusz egy napot.