2024. március 29., péntek

Mit veszítünk anyanyelvünk hiányában?

Ha nincsen anyanyelved, eltűnt körüled a közösség, az önazonosságod nyelvi vonatkozásban megszűnt, ezzel egyetemben kulturális identitásod is letörlődött, fölülíródott.

Fotó: Kószó Attila

Fotó: Kószó Attila

Az embernek általában jogában áll anyanyelvén kommunikálni, mondjuk, bár születési környezetében, ahol mások is beszélik az adott nyelvet, vagy esetleg illene beszélniük, még akkor is, ha például az ügyfélszolgálatoknál „importált” alkalmazottak dolgoznak. Elismerem, sértő kifejezés az „importált” szó azok szempontjából, akiket a történelmi viharok sodortak el szülőföldjükről és úgy dolgoznak elfoglalt állásukban, mintha továbbra is odahaza lennének, tekintet nélkül a helyi elvárásokra. Magatartásukkal, dölyfösségükkel, vélt hatalmi pozíciójuk árnyékában magukhoz igyekeznek igazítani a környezetük őslakosainak nyelvhasználatát, mintha ez lenne a természetes.

Minap egy családi látogatás során a magyar férj magyarul intézett hozzám egy rövid kérdést, mire a nem magyar feleség fölcsattant, hogy illetlenség társaságban olyan nyelven beszélni, amelyet valaki nem ért a társaságból. Hát, ezt a leckéztetést ötven éve hallgatom, és most kifakadtam, mondván, az az illetlenség, hogy idegen nyelvi környezetben, családban, az illető hölgy közel öt évtized alatt nem volt hajlandó elsajátítani férje és környezete nyelvéből bár annyit, hogy egy egyszerű kérdést megértsen, meg hogy meddig gondolja családi kisebbségként nyelvi kérdésekben fölényesen terrorizálni az éppen adott többséget.

Az eset szélesebb horizontra is kivetíthető, amikor fordítva, a nyelvi többségben lévők feledkeznek meg az anyanyelv szavatolt használati jogáról, és például olyan önkormányzati hivatalban, ahol az ügyintézők ingyenesen tanulhatják a hivatalos használatban lévő kisebbségi nyelvet, esetünkben a magyart, arra hivatkoznak, hogy márpedig ők ezt a nyelvet nem értik. Érdekes, hogy ez egy olyan városban történik, ahol évszázadokra visszamenőleg hagyomány volt a magyar, szerb, horvát, bunyevác, német nyelv ismerete azok körében, akik ügyfelekkel dolgoztak, nem csupán a hivatalban, hanem a szatócsboltban, a bádogos üzemben, a szobafestők körében, és akkor se estek kétségbe, ha jiddisül szólították meg őket.

Minap azzal keresett föl egy 1973-tól magyarországi állampolgár egykori szomszédunk, hogy át szeretné irányítani az úgyszintén régtől Magyarországon élő édesanyja Szerbiában szerzett nyugdíjának folyósítását mostani tartózkodási helyére. Igyekeztem segíteni neki, hiszen nincsen helyismerete, nyelvi készsége sem a régi. A hivatali ügyintézés kalamajkáinak a témában érdektelen részeitől eltekintve most csupán azt említem, hogy a hivatalnok rosszallta, hogy a mellékelt, Magyarországon kiállított személyi és banki fölhatalmazás magyar nyelvű. Ezt a nyelvet ugyanis nem beszéli. Tekintettel, hogy a hivatali tesze-toszát egy ideje már játszották velünk, kénytelenek voltunk bekeményíteni, kértük, hívja föl a hivatalvezetőt, akivel percekkel korábban már mindent lebeszéltünk. A telefonozást kövezően a hivatalnok annyit mondott, rendben, a magyar nyelvű meghatalmazásra nincs is szükség. Erre az ügyfélnek kellett reagálnia, hogy dehogy sincsen, hiszen az a dokumentum tartalmazza a számlaszámot, amire utalni kell a nyugdíjat. Nyelvismeret esetében az ilyen bökkenők elkerülhetők lennének.

Eddig az anyanyelv használatának törvényi szabályozásból eredő, törvényszegő megnyilvánulásairól írtam, noha maga az anyanyelv a téma.

Hát, kedves Olvasóm, bizonyára tudja, nyelvekből van sok, közülük sok kihal, megszűnik, mert nincs, aki beszélje. Az is közismert, hogy egyes ősi, ma senki által nem beszélt nyelvek, mint a latin, az ógörög, az arámi stb. nem merültek még egy sor ókori nyelvvel egyetemben feledésbe, a tudomány különböző szakágai élnek velük. Ám nem csupán ezek a nyelvek képezik a „holt nyelvek” csoportját. Jelenleg mintegy hatezer nyelvet és nyelvjárást tartanak számon a lingvisták, ebből mintegy kétezer nyelvnek, nyelvjárásnak neve sincs, nem hogy szótára. Afrikai nyelvekről van ugyan szó, de ugyan mit segítene rajtunk ez a tényállás? Egy nyelv eltűnésével egy teljes kulturális önazonosság törlődik a világ regiszteréből: nyelv, mese, mítosz, néprajz, kultúra. Egy nép léte és több ezer éves története.

Egy honi kutató szerint a magyar nyelvet nem fenyegeti a kihalás veszélye, hiszen a számítógépek billentyűzete és a mobiltelefonok klaviatúrája is magyarnyelv-barát.

Ám nem itt kezdődik, vagy végződik a baj, hanem az önkéntes nyelvelhagyásnál, a nyelvi asszimilációnál. Erre is mondok egy példát.

Tavasz közeledtével megjelennek a konyhakerti növények vetőmagjai a piacon. Több kofánál az otthon nevelt növények magvai, ők később palántákat is árusítanak. Vannak azonban olyanok, akik magyarországi gazdaboltokban vásárolt magokat kínálnak apró zacskókban, gyári csomagolásban. Egy ilyen, magyar anyanyelvű árusnál bámészkodva voltam fültanúja, hogy egy szerb nyelven az ültetés mikéntje felől érdeklődő hölgynek a zacskót fölmutatva azt mondta: „Evo, piše i po naški.” Vagyis, hogy szerb nyelvű utasítást is nyomtattak a csomagolásra. De nem azt mondta, hogy szerbül is olvashatja a hölgy az útmutatót, hanem hogy a „mi” nyelvünkön. Megrökönyödésemnek ott a helyszínen nem adtam hangot, de évek múltán is emlékszem a jelenetre, ami nyomán az motoszkált bennem, hogy az elkapott párbeszédben elhangzottak pusztán üzleti fogás következményei, vagy a nyelvi identitás fölhagyása és egy másik közösséghez tartozás elfogadása-e?

Egy régebbi könyvismertetőmben vetettem föl a következőket: Kihalt egy nyelv, egy – végtére is – anyanyelv. Egy Kínában, kizárólag nők által beszélt nyelv. Voltaképpen az történt, hogy már nincs aki beszélje. Négyszáz év volt rászabva a mandarin nyelv és a férfiak által használt nyelvi környezet által meghatározott kettős kisebbségben. Mennyi van még hátra a vajdasági magyarok nyelve számára? Helyesbítve: mennyi van még hátra a vajdasági magyarok számára? A válasz nagyon prózai, ugyanakkor tragikus felhangú. A szórványokban a demográfiai felezési idő 12–13 év. Ahol ma százan élnek, 12 év múlva 50-en, 25 év múlva 25-en, 38 év múlva 12–13-an lesznek. Aztán hatan, hárman. Akik még használják anyanyelvüket, esetünkben a magyart.”

Mit veszítünk anyanyelvünk hiányában? Önmagunkat. Nem árt tudni, a világ mintegy háromezer veszélyeztetett nyelve közül havonta kettő kihal. A magyar nem. Csak nálunk egyre kevesebben leszünk, akik beszélik.