És nem véletlenül. Az 1930 és 1935 között írt riportjai, a válságba, nyomorba süllyedt, „majd abból nehezen, kínosan kikászálódó ország életének képe” kísértetiesen emlékeztetnek mai állapotainkra. A megvesztegethetetlen tanú szemével vizsgálja az egész magyar társadalmat, s benne legfőképpen a mezőgazdaság helyzetét, a paraszti életet. Érdekli a parlament munkája, működése. Kutatja az idegenforgalom fellendítésének lehetőségeit. Mélységesen megrendíti a dunántúli egykézés felfedezése, amit egyenesen nemzethalálnak nevez. De látja a nemzet életrevalóságának jeleit is, a kisipar lehetőségeit, Nagykőrös virágzó gazdaságát, és megírja – a későbbi kritikusai által nagyban ostorozott „Gömbös-riportját is, a »fiatal, dinamikus« miniszterelnök uralomra kerülése után”. Egyetlen céllal: kiutat keresni a nyomorból, megragadni a jelen kihasználatlan lehetőségeit, felemelni a népet, munkához juttatni a fiatalokat, hogy belássák: itt érdemes élni. Miközben „egyszerre kell harcolni a világérdekkel és az egyéni önzéssel”. A Gömbösről írt riportjában, mint a könyv utószavának szerzője megjegyzi, van „sok hiszékenység, hinni-akarás, s a »dinamikus« egyéniség szó-mákonyától való elbódulás”, de sok telitalálat is. A miniszterelnökben keresi azt a férfit, „aki a felelősséget vállalja: ma itt, ebben az országban, a mostani, mindennél súlyosabb időkben miniszterelnök lenni”. Majd tovább: „Meg vagyok lepve: a gyakorlati gazda szólal meg a miniszterelnöki székben. (...) Arra gondolok, hogy az államférfi azzal lesz államférfi, hogy a reális élet problémáival foglalkozik (kiemelés tőlem). Az életproblémák nagyon egyszerű igazságok: a politika nagyon komplikált dolgokkal szeret bíbelődni.”
S lám, mintegy nyolcvan év után ugyanilyen problémákkal bíbelődünk ma is, amikor végre mindannyiunknak örülni kellene, lelkesedés, optimizmus kellene, hisz itt a régen várt lehetőség sok vajdasági magyar – és nemcsak magyar – ember számára, hogy kikászálódjon a nincstelenségből, a magyar kormány nagylelkű segítségével, ami – mondjuk ki mi is nyíltan, mint ahogyan a magyar kormánymegbízott hangsúlyozta: a VMSZ eddigi közösség-összetartó munkájának, s az általa elgondolt, nagyszerű szakemberek által kidolgozott, előrelátó gazdasági stratégiának köszönhető.
S most a döntő kérdésekben való egység, összetartás helyett mit látunk, hallunk a közösségi portálokon kiváltképpen, mint az „ellenzék” sokszor ocsmány, gusztustalan sárdobálását, most, amikor ismét óriási a tét: maroknyi közösségünk itt-tartása, éltetése a szülőföldön. Létezik, hogy ennyire rövidlátóak vagyunk, hogy a kákán is csomót keresve nem akarjuk belátni azt a nyilvánvaló igazságot, hogy senki sem tévedhetetlen, nincs tökéletes ember? Politikus sem. Aki dolgozik, téved/tévedhet is. De lássuk meg, s méltányoljuk a tetteiket, az eredményeiket. Azt az immár kézzel fogható tényt, hogy Pásztor Istvánék nem vesztek el holmiféle ideológiák útvesztőiben, hanem képesek voltak az emberek valós problémáira összpontosítani, s valós megoldást ajánlani. Kiutat kínálni a lehetetlen helyzetből. Bizonyítja ezt az a hatalmas érdeklődés, ami a Prosperitati Alapítvány pályázata iránt megnyilvánul. A drága Németh László, a nagyszerű A minőség forradalmának szerzője, aki szintén a magyar társadalom megújításáért küzdött a szellem frontján, s akinek a korai tanulmányaiban vannak ugyan tévedések, de mennyi igazságra is rámutat, ő figyelmeztet a következőkre: „A szellem embereit, akik folyton a jövő bizonytalan anyagában dolgoznak; mint a tudomány kísérletezőit, nem tévedéseik, hanem eredményeik alapján kell megítélni.” Az utókor, az idő majd eldönti, megmutatja, mi jót vagy rosszat cselekedtek. (Persze utólag már mindenki okos.) A történelmi szükségszerűségeket felismerni, egy nemzetet, nemzetrészt megszervezni, felépíteni, előbbre lendíteni, valljuk be őszintén, nem könnyű dolog. Aki vállalkozik erre a szerepre, az előtt le a kalappal. Mint ahogyan az MNT előző összetétele előtt is emelem – nem létező – kalapomat. Nagyszerű munkát végeztek. Csak csodálni tudom tetteiket, nemzetnevelő, nemzetmentő, minőségőrző politikájukat. Azt is tudjuk, hogy az élet harc, vetélkedés, ugye. De tehetnénk ezt másként is, nem ilyen megalázó, gyalázkodó módszerekkel. A demokráciára esküszünk, miközben a másként gondolkodókat megkövezzük, legszívesebben máglyára vetnénk őket. Hova jutunk az ilyenfajta gondolkodással?!
Móricra hivatkozok ismét. A szóban forgó riportkönyvére. Miért nem hiszi el senki, hogy jó szándékkal is lehet politizálni? Jobb és baloldalon egyaránt – kiált fel egy helyütt íróm. Aztán két kitűnő politikusról, egymás ellenlábasairól szól, akik a Ház minden ülésén, minden ügyben felszólalnak: „Két kitűnő ember. Mindenki szereti őket. Mindig jól, helyesen, jó szándékkal és talpraesetten beszélnek. Már az egész Ház várja, hogy hozzászóljanak, mert akkor legalább meg lehet érteni, miről van szó, kitisztul a levegő, s egy kis temperamentum megszínesíti a mindig áporodott levegőt. Ez a két képviselő Ulain Ferenc és Berki Gyula. Ulain a baloldalon, Berki a jobboldalon. Ulain különösen szikrázó elme, és vibráló és tűzszóró kedély. De Berki sem hagyja magát, ő meg humoros és falusi ízű. Olyanok, mint a likőr és a törkölypálinka. Van, aki ezt szereti, van, aki azt. Nekem mindenik ízlik.” Aztán arról ír, hogy milyen „viharcsengős”, szellemes vita kerekedik közöttük. Majd így folytatja: „Mikor pedig a frenetikus vitának vége volt, Ulain felállott a baloldalon, átment Berki Gyulához a jobboldalra, leült mellé, ölelésformán átette a karját a vállán, megveregette a hátát, és nevetve beszélgettek. Vidám atléták a porondon. Mind a ketten tiszta és meggyőződéses emberek. Atléták, akik elismeréssel adóznak egymással szemben. Óriási súlyokat dobnak egymás felé. Elkapják, visszaadják, s utána szeretik egymást.” (Az Est, 1932. ápr. 15.)
Német László egyik nagyszerű regényének az Irgalom címet adta. Ferenc pápa az irgalom évét hirdetve meg, az irgalmasságra hívta fel a figyelmet nagyböjt közeledtével, a húsvétra, a feltámadásra való felkészülésben. Itt van hát az alkalom a magunkba szállásra. Bennünk kell lennie a titoknak, amely az embert a helyére teszi.
