2024. március 28., csütörtök

Volt egyszer egy Újvidék 128.

Az újvidéki zsidóságról 4.

A szegény sorsú, zsidó lakosság legnagyobb gondja, a rájuk kivetett adó és egyéb járulékok kifizetése volt. Ezért 1812-ben a hitközség volt kénytelen közbenjárni az adók és járulékok ügyében. A zsidó elöljárók arra hivatkoztak, hogy mivel az osztrák császárság már nem folytat háborút, a túlságos megadóztatás sem indokolt. A városi magisztrátusnak írt kérvényükben arra hivatkoztak, hogy csak kevés olyan zsidó van, aki saját házzal rendelkezik, azok közül sem mindenki tehetős. A városi pénztárba fizetett adókon kívül a zsidóknak jelentős összeget kell fizetniük a vármegyének türelmi adó címén. Ezért arra kérték a várost, hogy az adót csak azokra vessék ki, akik saját házzal rendelkeznek. A zsidó hitközség többi tagjától pedig maga a hitközség szedje be a járadékokat, mert az ismeri legjobban híveinek vagyoni helyzetét. A város bizottságot alakított, amely 30 adófizető zsidóról azt állapította meg, hogy azok szegények, és nyomorúságos körülmények között élnek.

Az újvidéki zsidók azonban annak ellenére, hogy nem voltak mindannyian tehetősek, igen tevékenyen vettek részt a városi közéletben. A tisztújítások a városi küldöttek részvételével történtek. A választásra 1801-ben, pészah második napján került sor. A szenátorok és bírák megválasztása a város küldöttei előtt zajlott, a föltétel pedig az volt, hogy csak olyanokat válasszanak, akik igazságosak, és lelkiismeretesen végzik feladatukat. Ezért ellenezték, hogy a Schossberger Sándor és Horowitzer Perl által támogatott Deutsch Józsefet válasszák meg ismét bírónak. Az említett Deutsch József és Hirschl Salamon és Jakab, majd Hirschl Simon között, akik az újvidéki zsidó közösség legtehetősebb képviselői voltak, szinte folytonos harc folyt a hitközségen belüli fontos pozíciók betöltéséért. A Hirschl család képviselője Simon volt, aki 1801-ben saját feljegyzése szerint kórházat is épített, és saját vagyonából arra is futotta, hogy „saktert” is tartott. Az adatokból ítélve hosszú távon a Hirschl család győzedelmeskedett, mert negyven év múltán, 1836-ban is Hirschl Simon állt a hitközség élén, de nemcsak a saját vallási közössége, hanem a városi hatalom bizalmát is élvezte. Hirschl Simont 1836-ban már azzal vádolták, hogy nemigen foglalkozik a közösség problémáival, így a zsidó temetkezési egylet, a Chevra és Kadisa ügyével és pénzével sem, hanem csak a „saját erszényével”.

A hitközségnek abban az időben döntő szerepe volt az újvidéki zsidó közösség életében. Így 1811-ben, amikor Königstadtler Ábrahám zsidó tanító panaszt emelt a Helytartó Tanácsnál, hogy az ő fizetése kisebb, mint a hitközség többi tanítójáé, a Hitközség azt állította, hogy Königstadtler munkájával nincsenek megelégedve sem a szülők, sem a gyerekek, ezért jogosnak találták a kisebb fizetést.

Arról, hogy a zsidó ügyletek és üzletkötések nem mindig folytak problémamentesen, a péterváradi vár parancsnokai és a városi tisztségviselők levelezéséből következtethetünk. A Török birodalommal való üzletelés erre kitűnő alkalmakat nyújtott. Így 1811-ben Hiller péterváradi ezredes azt kérte a várostól, hogy szerezzen egy nyilatkozatot Jakobovic hentestől, aki Löwi Ábrahámnak a vásárolt vágóállatokért 9463 piaszterrel tartozott. Ezt a tartozást azonban egy Kamonnel Salamon nevű ügynök 16.800 forint értékben 27.363 forintra felvett hitelével kifizette. A legvalószínűbb, hogy az adásvétel is közvetítők által történt, méghozzá a belgrádi városi tanács magas rangú szenátorával való üzletelés tárgyaként. Az ilyen üzletkötés és tartozások tisztázása a várparancsnokságra hárult, akik a két birodalom határán az államhatalom egyedüli képviselőinek és kezeseinek számítottak. De azért ők sem maradtak ki a kisebb ügyletekből. Különböző árveréseket tartottak, így vasáruért is licitáltak, amelyen Horowitz Perl 10.000 forint részletének kifizetéséért a vásárolt vasakért a várparancsnokságtól 1811 májusáig a határidő meghosszabbítását kérte. Levelében azt ígérte, hogy tartozását biztosan kifizeti, mert elég vagyonnal rendelkezik, hogy a 27.581 forintra rúgó adósságát a Kincstárnak minden pillanatban meg tudja téríteni. Az ügyes kereskedő a határidő meghosszabbításával időt nyert. Csak forgótőkéjét kamatoztatta még egy ideig.