Szerbia már két éve a megszorításokat nyögi. Először csökkentették a közszférában dolgozók bérét, majd a nyugdíjakat. Vagyis ez így nem igaz teljes mértékben, mert időközben növelték is azokat. Egy kicsit. 2014-ben 10 százalékkal csökkentették a béreket és a nyugdíjakat, majd 2015-ben 1,25 százalékkal növelték. Ezt követően létszámstopot vezettek be a közvállalatokba. Most pedig a közszférában végrehajtandó ésszerűsítés keretében megközelítőleg kilencezer alkalmazottól fognak megválni munkaerő-felesleg címén. Pontosabban ennyi embertől kellett volna megválni tavaly, de mindez áttolódott az idei évre. Ehhez a számhoz még hozzáadódik majd a 2016-os évre beígért elbocsátottak száma is, így idén összesen 35 ezer dolgozó válik munkaerő-felesleggé. Ha az elbocsátásokat ki nem tolják az előrehozott választásokig, márpedig úgy tűnik, senkinek sem sietős, hiszen a legjobb választópolgár az, akit sakkban tartanak.
Mindezen megszorítások ellenére mégis úgy tűnik, hogy az elmúlt évek (is) a tékozlások évei voltak. Mit értünk el ugyanis ezekkel a megszorításokkal, ha közben a megtakarítások máshol elfolynak? Évek óta problémáink vannak a köz- és állami vállalatok közérdekű információiba való betekintés terén, pont ott, ahol a legtöbb pénz összpontosul. Márpedig, hogy elfolynak, az biztos. Csakis ezzel magyarázható, hogy miért egyszerűbb egyes cégeknek, amelyek egyébként állami támogatásban is részesülnek, kifizetniük a 200 ezer dináros büntetést, minthogy nyilvánosságra hozzák, mire is költik az állampolgárok pénzét. Így tesz a Srbijagas cég is, eddig összesen 10 ezer eurót fizetett ki inkább, de tovább vállalta a titkolódzást. Rodoljub Šabić, a közhasznú információk biztosa viszont megelégelte a Srbijagas arcátlanságát, és immár a szerb kormánytól követeli, hogy a Srbijagast végzéssel kényszerítse a közvállalat költségeire vonatkozó információ kiadására. A közérdekű információk biztosát a közvállalat képviseletének költségei, a donációk, az anyagi támogatások, a kifizetett büntetések, a fizetések, a napidíjak, a külmunkatársak díjazása és a versenypályázatok érdeklik.
Nem csak az immár tizenkilencszer megbüntetett Srbijagas titkolódzik. Rodoljub Šabić elmondása szerint egyre több közvállalat nem hajlandó betekintést engedni a pénzügyeibe, így több tízezer euró büntetést szabott már ki rájuk a közérdekű információk biztosa. A Telekomot már harmincszor megbírságolták, mert nem adta ki a kért információkat, így összesen 25 ezer eurót költött csak a bírságok kifizetésére. Nem arról van szó, hogy ezekről a titkolódzó közvállalatokról ne tudna a kormány vagy a parlament, hiszen nem először figyelmeztet a korrupció gyanújára a biztos. Tehát ha annyira meg kellene húzni azt a nadrágszíjat, akkor bizonyára véget vetettek volna a dőzsölésnek.
Az év végén, a Srbijagas fennállásának 10 éves évfordulóján a jubiláló dolgozóknak és az arra érdemeseknek összesen 75 millió dinár prémiumot ajándékozott oda az igazgató, fejenként 60 ezer dinárt. Igaz, állítólag ezt az összeget vissza kell fizetniük a dolgozóknak, mert a kormányfőnél ez a fajta pazarlás már igazán kiütötte a biztosítékot.
Az efféle dőzsölés igazából akkor szembetűnőbb, ha közben a közvállalat nem nyereséges. Sőt, inkább veszteségesnek mondható. A Srbijagasnak nagyjából egymilliárd euró kinnlevősége van, de ez nem jelent problémát, mikor a pénzszórásról van szó.
Abban az esetben, ha ezek a biztos által kirótt büntetések nem járnak eredménnyel, akkor a kormánynak végzéssel kellene kényszerítenie a vállalatot, hogy tegyen eleget a kötelezettségeinek.
Ez azzal járna, hogy a közvállalatok igazgatóit, a Srbijagas esetében Dušan Bajatovićot, a Szerbiai Szocialista Párt vajdasági szervezetének elnökét meneszteni kellene, aki havonta 11 ezer eurót keres.
Lehet, hogy változik majd a helyzet az új közvállalatokról szóló törvény hozadékaként, mely szerint az igazgatók nem lehetnek aktív párttagok, így többek között Bajatovićnak is választania kell majd, miből él meg, a képviselői fizetéséből, vagy a nyugati viszonylatban is megirigyelhetően tejelő közvállalat igazgatásából. Nem kérdés, hová fog húzni a szíve, viszont az már kérdéses, hogy e törvény betartására mikor lesz politikai akarat. De mit is érünk el azzal, ha a közvállalatok nyilvánosságra hozzák a kért adatokat? Abból a hozzáállásból, amelyet eddig tanúsítottak, csakis az következik, hogy nem igazán spórolták az adófizetők pénzét. Amikor az elherdált összegek kitudódnak, a bombasztikus számadatok majd az újságok címoldalait díszítik, a polgároknak meg lesz min hőzöngniük. Egy ideig, míg az újsághírek olvasása után be nem veszik a még mindig pár dinárért kiváltható nyugtatójukat. De ezek az adatok kiválóan felhasználhatóak lesznek majd a kampányban. Nem győzzük majd kapkodni a fejünket, mikor az egyik pártlap lehozza az addig koalíciós partner pártkáderei irányította vállalatok szennyesét, a másik pártlap másnap meg rákontráz. Választások után meg újra koalícióra lépnek és szépen szétosztják egymás között a vállalatok igazgatói székeit. Egy biztos, ezek az összegek már elvesztek, de szerencsére van kin számon kérni.
