The Big Short (2015). Rendezte: Adam McKay. A forgatókönyvet Michael Lewis dokumentumregényéből írta: Adam McKay és Charles Randolph. Fényképezte: Barry Ackroyd. Vágó: Hank Corwin. Zene: Nicholas Britell. A főbb szerepekben: Ryan Gosling, Steve Carell, Christian Bale, John Magaro, Finn Wittrock, Brad Pitt.
A nagy dobás tizenharmadik percében merül fel a Wall Street első olyan titokzatos kódkifejezése, amit nem értünk. (Már ha nem vagyunk nemzetközi sztárbrókerek.) A narrátor azt mondja: – Nem vágod, miről van szó, ugye? Akkor itt jön Margot Robbie, hogy elmagyarázza. És valóban, a főképp sorozatokból ismert ausztrál szőkeség pezsgőt kortyol a habfürdőben, és tájékoztat, hogy a bankárok által agyonhirdetett értékpapírok, amelyekre mindenki fogad a tőzsdén – csak lócitrom.
A részleteket továbbra sem érti a pénzvilágban járatlan amatőr, de legalább a lényeggel tisztába jön. Ez a legnagyobb erénye A nagy dobásnak: a brechti epikum, a konyhanyelvre fordítás, a magyarázat. Pénzügyi bedekker antihősökkel és antikatarzissal.
Az Émile Zola A pénz című kevéssé ismert regényére hajazó sztori három, egymással csak az idea szintjén érintkező történet párhuzamos vágtáját viszi celluloidra. Dr. Michael Burry (Christian Bale) befektetési tanácsadó, ujjai között olyan összegek folynak át, amelyeket egy mesefilm aranypénzeinek hinnénk, ha nem tudnánk, hogy igaz. Jared Vennett (Ryan Gosling), a Deutschbank bankára üzletbe kezd a Mark Baum (Steve Carel) által vezetett tröszttel. Charlie és Jamie (Magaro és Wittrock) két kezdő bróker, akik a kiégett és nyugdíjba vonult Ben Rickert (Brad Pitt) segítségével lépnek bele a tőzsde világába. Egyetlen közös van bennük: évekkel a Fekete Péntek előtt meglátják, hová tart a jelzáloghitelekből kovácsolt, egyre erősödő részvények zuhataga, és bár ez teljesen logikátlannak tűnik a kezdeteknél, ellene fogadnak. Ez teszi őket antihőssé: bár ők a dráma protagonistái, és velünk tartunk ezen a bonyolult szakszavakkal tűzdelt úton – amire tenyerüket dörzsölve várakoznak, az maga a pénzügyi apokalipszis.
A világvégét nem egyszerű megérteni, hiszen annyi számunkra rejtett vagy érthetetlen elem hat ki rá – a brókerek egyszerű ostobaságától a látszólag nyerőben levő kártyákon át az összeomlás ezerfelől közelítő szörnyeiig. Ha valamiért ennek a filmnek el kellett készülnie, az pont az, hogy ezeket az elemeket nem csomagolja be az oly népszerű háttérhatalmi összeesküvés-elméletek bármelyikébe vagy a „gonosz bankár” népmesei figurájába, sőt, pontosan ezeket a mítoszokat próbálja meg lerombolni. („Amikor beüt a krach, akkor jön majd, ami ilyenkor mindig: a titkos szervezetekre és a migránsokra kenjük az egészet.”)
Adam McKay, a felkapaszkodó komédiarendező logikusan, lépésről lépésre vezet át bennünket a tőzsdedzsungelen – méghozzá egész szórakoztatóan. Nem érted, hogyan történhetett meg, hogy mindenki tévesen ítélte meg a fiktív alappal bíró jelzálogpapírok értékét? Sebaj, a Vegasban black jackező Selena Gomez elmagyarázza! Nem érted, hogyan működik a papírok erőszakos életben tartása? Nincs gáz, a mesterszakács egy pár napos hal szeleteléséből parabolát állít nekünk! Nem érted, mi okozta a gazdasági világválságot? Oda se ránts, Ryan Gosling jenga-tornyának összeomlásából minden kiderül!
Ezek az inszertek logikusan, mégis elidegenítően ágyazódnak bele a film korpuszába, akárcsak a hihetetlenül gyors vágások, a videoklipszerű, ikonikus zenére nyesett ikonikus képsorok. Mindez azért igen hatásos, mert Barry Ackroyd kamerája mindeközben úgy viselkedik, mintha dokufilmet forgatna – indokolatlanul zummolgat, kapkod, kézi kamerát kombinál szépen fényezett állóképekkel. És pont, amikor már elhinnénk, hogy amit látunk – csak egy film, valamelyik szereplő (legtöbbször Gosling az) a negyedik falat széjjelrúgva kifordul felénk és kommentál – akár pénzügyről legyen szó, akár erkölcsről, akár csak egy összekacsintásról. Az adaptáció szellemességei, a vágás fénysebesség-dinamikája – mindez erősen Oscar-szagú, sőt, a téma miatt akár még a legjobb film díját is odaképzelhetjük Brad Pitt produceri kacsójába.
Zola emlegetett regényének egy súlyos fejezetében egy tönkrement, éhező család látogat el a főhőshöz. Belepusztulnak a tőzsdemágnás manipulációiba, minden szavukból fájdalmas beletörődés hallik ki. Bár A nagy dobás a retorika szintjén felhívja a figyelmet arra, amit már amúgy is tudunk – hogy a válság hatmillió amerikait juttatott az utcára –, annak megértését, átérzését mégsem tudja maradéktalanul átjuttatni a negyedik falon. Szimplán, mert hiányzik a valódi tét, az emberi faktor. A milliárdok egy adott számon fölül csak fiktív számocskák, amelyek röpködnek a légben, és ezen Brad Pitt a tönkrement családokról szóló dörgedelmes közhelyei sem változtatnak. Ez a film ironikusan és okosan beszél azokról, akik mások nyomorba döntéséből csináltak maguknak elképesztő vagyont – de erről a nyomorról (amely, ne essünk tévedésbe, a mi szerbiai és közép-európai nyomorunk is, amely úgyszintén összeesküvés-elméletekben és migránsválságban gondolkodik) már nem szól a fáma.
