A kertek alatt settenkedik a tél és a hideg, együtt lopják a fészerből a tűzifát. Legalábbis úgy tűnik, mintha valaki más is a magunk számára bekészített akáchasábok tüzénél melegedne. Fogy veszettül, pedig a két cserépkályhánkba naponta alig dobunk hat–nyolc hasábot, persze egyenként mindkettőbe, de egymás után tűnnek el a fölhalmozott sorok, mint a fatelepről tüzelőbeszerzés idején. A cserépkályhával másfél évtizeddel ezelőtt kezdtem barátkozni, amikor mostani házunkba költöztünk, ahol megörököltük a két békebeli kályhát, és a város egyetlen szakképzett kályhásmestere átépítette, rendbe hozta őket.
Fotó: Ótos András
Táncos Rudi bácsi, aki jóval a kilencvenen fölül is hordta a sarat, a samottot, hogy működésben tartsa a városban egyre fogyó cserépkályhákat, a Felvidékről keveredett Zomborba, ahol legelőbb a közintézményekből ebrudalták ki ezeket a remek fűtőtesteket.
Valójában nem is új otthonunkban szembesültem ezzel a csodával, hanem a gimnáziumban, ahol telenként Mile, az iskolaszolga vesszőkosárban cipelte az osztálytermekbe a fahasábokat, s mire mi, nebulók megérkeztünk, már meleg volt minden teremben, pedig a pincében, a földszinten és az emeleten is tüzelnie kellett. Tevékenységének nyomát se láttuk, noha az osztálytermekben voltak fásládák, de bizonyára a nagyszünetekben tett a tűzre, amikor mi az udvaron hancúroztunk, vagy sutyiban dohányoztunk a WC mögött. De még este is melegek voltak a csempék, egy alkalommal addig enyelegtünk a kályha körül a barátnőmmel, mostani feleségemmel, hogy komolyan megpörkölődött a majdnem frissen varratott dzsörzé szoknyája.
Ám volt más esetem is a kályhákkal. Ennél korábbi a családi fészekben. A nappaliban állt egy hatalmas, elefántcsontszínű csempéből készült cserépkályha, amelynek a működésével semmilyen kapcsolatom nem volt, arra emlékszem mindössze, hogy a kályha testében volt egy üreg, amelyben melegen lehetett tartani az ételt. A szüleim fűtetlen szobában aludtak, én meg a konyhában a sparhelt (nálunk sporhet) mellett, amelyen állandóan víz melegedett, vagy mosáshoz, vagy fürdéshez, de mosogatáshoz mindenképpen. Gyártásának helyéről a Smederevka nevet viselte.
A kályhákra vonatkozó első biztos emlékem a dobkályha volt. Nagyapámék hálószobájában dohogott téli délutánokon, estéken, amikor már végeztek a napi teendőkkel. A kályhát, miként sok másikat is a faluban, bádogosmester nagyapám eszkábálta egy kisebb és egy nagyobb olajoshordóból. Fűrészporral kellett megtömni, egy alkalmas faeszközzel biztosítani a füst távozásának útját, begyújtani, és a belső dobban parázsló fahulladék keltette hő a külső dobon keresztül adta ki a meleget. Nemcsak nálunk parázslott a fűrészpor a téli napokban, hanem emlékezetem szerint a borbélyműhelyben, a lakatosüzemben, és a zugkocsmában is, ahová nagyapa olykor magával vitt, ahol számomra fölfoghatatlanul idős férfiak úgy mesélték az első világháborús történeteket, mintha tegnap estek volna meg, közben a dobkályhán fazékban melegedett a forralt bor. Energiahordozó akadt bőséggel, mármint bor és fűrészpor, faforgács egyaránt, az asztalosok, bognárok, kádárok örültek, hogy megszabadulhattak az utóbbiaktól.
Egyik télen szünidei látogatásom során már nem találtam a hordókályhát, helyébe egy öntött vaskályha költözött a hálószobába. Okát nem tudom, lehet, hogy megcsappant a famegmunkálók száma, és ezzel együtt a fűrészpor mennyisége is, a maradék meg kellett a disznóöléseket követő húsfüstöléshez, vagy beütött a jólét, és nagyszüleim meg akarták mutatni a szomszédoknak, hogy megengedhetik maguknak a modernizációt, mindenesetre ez a kályha, a Kraljica peći nem lopta be magát a szívembe. Fölülről kellett etetni, a fa gyakran nem fogott tüzet, a kémény visszafújta a füstöt, sokat küszködött vele nagyanyám. Később jóval termetesebb nővérei jelentek meg a Kraljica pećinek az iskola tantermeiben, de a tanárit és az igazgatói irodát is ilyen kályhákkal fűtötték. Egyet, egy mini változatot én is kisajátíthattam, amikor szüleim szolgálati lakása mellett beköltözhettem egy megüresedett irodába, ott nagyon szerettem, talán azért, mert ez volt az első saját kályhám. Kevés tüzelővel gyorsan bemelegítette a szobát, igaz, ahogy kihunyt benne a tűz, már nem árasztott meleget. Egyetemista éveimben az olajkályha volt a sláger, szobatársammal szánkón húztuk albérleti szobánkba a nem is túl közeli benzinkútról kannákban a fűtőolajat albérletünkbe. Az olajban gyakran megsűrűsödött a parafin, sűrűn kellett tisztítani a kályha üzemanyagszűrőjét, begyújtása mindig kész cirkusz volt, amikor hazaértünk az egyetemről, a begyújtási rituálé hosszabbnak tűnt az egyetemi előadásokon töltött időnél. Kínlódásunk ismeretében, vagy mert tudta, nekik kellene jobb kályhát biztosítani, háziasszonyunk átvállalta a begyújtást, csak meg kellett mondanunk, mikorra érünk haza, addigra beüzemelte a melegítést, de nálunk jobban nem ismerhette technikáját, mert szegény asszony egyik kísérlete során megégette kezét és karjait. Szegény asszony, pedig a férjét traktáltuk meggypálinkával, mert negyedévenként elvitte Kátyra és megtöltette a 2,5 literes gázpalackunkat, amelyen kávét főztünk, vagy ételt melegítettünk, mert a szobatársam által Eszkimónak nevezett olajkályhán erre esély se volt. Sőt, a szobatársam újságokkal kitömte az ágyak alatti teret, szerinte ugyanis onnét áramlott a hideg a szobába. Már akkor gyanakodnom kellett volna, hogy a hideg lopja a tüzelőt, de akkor valójában nem törődtem vele. Nem úgy, mint most. Közben fogynak a fészerből az akácfa hasábok, mintha a macskáink hordanák őket a szomszédba.
A mese nem lenne teljes, ha hozzá nem tenném drága jó barátom, egy falusi szobafestő esetét. Vajdaság több területén dolgozott, és bizonyára a zord munkakörülmények tapasztalatából kiindulva odahaza a fűtőtestek garmadáját halmozta föl. Alkalmasint megfordultam nála némi zenei eszmecsere folytán, ő szerezte, én hallgattam a muzsikát, körülbelül egyazon tehetséggel. A szobájában, ahol padlótól a mennyezetig álltak az elektronikus kütyük, hangszerek, erősítők, hangkeverők stb, faltól falig meg a fűtőtestek. Volt ott hőtároló kályha, olajradiátor, villanytüzelésű cserépkályha, hagyományos cserépkályha, Kreka veso kandalló, legalább két elektromos hősugárzó, egyik cekász szálas, a másik ventilátorral, gázkályha, volt olyan is, aminek a nevét se tudom… olyan készültség, amit az Amerikai Nemzeti Gárda is megbecsülne, ha fegyverekről lenne szó. De mi egyéb a kályha és a tüzelő, mint fegyver és muníció.
Csakhogy a muzsikus-szobafestő barátom egyiket se használta soha. A munkaidény végén rendszeresen meghívott egy kis zenehallgatásra, rendszeresen plusz négy fokban fogadott, közölte, számára ez az optimális hőmérséklet. A környezetet tekintve ez eléggé abszurd kijelentésnek tűnt.
Először figyelmet se vetettem rá, majd nem vetettem le a cipőm a látogatáskor, végül a rengeteg fűtőtest közepette azon vidultam, hogy egy fűtőarzenál mellett négy fokon komponálunk és hangszerelünk.
Igaz, tőle a tél nem is lopta a fészerből a tüzelőt.
Most jut eszembe, továbbra is a múzeumok falvában él, nyithatna egy kályhamúzeumot. Ami plusz négy fokon lenne látogatható.
