2022. augusztus 7., vasárnap

Elveszett birtok és birtokos

Amikor 1897-ben Nagykikindán megjelent Jeszenszky Ignác Kiáltó szó című, a bánsági szegényparasztság sorsával foglalkozó szociográfiai tanulmánya, s amikor az új-verbászi Városi Könyvnyomda kiadta Maár József kiskéri aljegyző Egy község útja a boldogulás felé című, az egészségtelen birtokviszonyokat is kárhoztató munkáját, a földmunkások és vele együtt az egész magyar nemzet sorsa már megpecsételődött: a föld utáni olthatatlan vágy olyan indulatokat halmozott föl a zsellérek, napszámosok és a telkes-jobbágyi sorban süllyedt parasztok körében, amelyek azután szétrombolták a társadalmat és az országot. A történetírás egyfelől a kapitalizmusban vélte látni az agrárium legnagyobb ellenségét, mások a törvényhozást okolták, amiért képtelen volt helyes és a kornak megfelelő birtokpolitikával megteremteni az élhető társadalmi körülményeket. Az arisztokrácia és a hatalmát átmentő nemesség egy része nem értette meg, hogy csak munkával lehet az országot építeni, s hogy csak azok együttműködésére és lojalitására számíthatnak, akik méltó módon részesülnek a munkájukkal megtermelt javakból. Illő dolog ilyenkor a dzsentrit – a birtokát eltékozló közép- és kisnemesi osztály tagjait – kárhoztatni, holott e látványosan pusztuló „társadalmi réteg” is az egészségtelen birtokviszonyok áldozata volt. Mikszáth Kálmán felettébb megértő volt a magyar dzsentrivel szemben, nem úgy Justh Zsigmond, Asbóth János, s kiváltképp nem Gozsdu Elek.

A Kiáltó szó előtt másfél évtizeddel, 1882-ben jelent meg Gozsdu remek regénye, a Köd, amelynek története Kartalon, a Baán família Aranka melletti ősi birtokán játszódik. A kastélyt övező angolkertben felettébb enervált társaság emlékezik az éppen egy évvel korábban elhunyt Baán Kázmérra. Huszonhat éves özvegye, Olga most vetette le a gyászruhát, s talán még ő sem sejti, hogy kegyeire – de főleg az általa megöröklött birtokra – már ketten is pályáznak: mostohanővérének férje, Baán Viktor, és a gajai birtokszomszéd, a 24 éves Tar Iván. Viktor és Iván más-más formában ugyan, de az életre képtelen dzsentri megtestesítői. Viktor már régen eltékozolta a családi birtokát, dolgozni nem tanult meg, foglalkozása sincs, írnok meg csak nem lehet holmiféle jegyzői irodában, hiszen a hivatalhoz sem ért. Régi barátai részint ugyancsak tönkrementek, részint befolyás nélküli emberek, rájuk számítani nem lehet. „Baán Viktor szegény ember, de azért a szegénység még nem piszkolta be büszkeségét!” – fogalmazta meg magában, amikor kinyújtotta a kezét Olga vagyona után. Tar Iván, az ugyancsak tehetetlenül kallódó ember az özvegy vagyonával a hitelek terhe alól mentené a maga birtokát, amely már amúgy is romokban hever. A szándékok és az elhatározások sötét árnyéka lengi be a kúriát, melyben nyugalmat senki sem talál. „Ott ült, ott gubbaszkodott a kastély minden szobájában a lelket ölő köd.” Zűrzavaros, szürke köd borult elmére, szívre és lélekre. S ha csak erről szólna Gozsdu műve, remek lélektani regénynek tekinthetnők, ahogy méltatóinak egy része is Turgenyev magyar követőjét látta benne. Ám a Köd ennél sokkal összetettebb mű: a teljes valóságában mutatja meg a magyar földbirtokos osztály bukását. Tar Iván tartozása fejébe Rozgonyi Dolfi, a zsidó hitelező már az egész birtokot követelte, miközben a falon lévő kép fekete rámájából Iván „pödrött bajuszú, ezüstgombos mentés öregapja nézett mogorván Rozgonyi szeme közé”. Dolfi nagyon jól tudta, hogy az öregúr évtizedekkel korábban kutyákkal kergette ki az udvarból a nagyapját, Fixel kereskedőt, amikor birkabőröket akart tőle vásárolni. S lám, az unokája már nem uszítja rá a kutyákat, s ez a zsidó hitelezőt mérhetetlen megelégedéssel töltötte el, s magabiztosan jelentette ki: „Ez a fészek kell nekem! Ez a fészek kell nekem fedelestül, mindenestül. […] meg azután az a kisebbik ott a falu végén.” S az egykor híres Tar família nemesi portája a zsidó kereskedő kezére került. Mint ahogyan idegen kézre került minden magyar nemesi birtok, amelynek tulajdonosa képtelen volt annak megművelésére. S hogy a dzsentri Tar Iván-i és Baán Viktor-i változata azért herdálta-e el az ősei birtokát, mert a „fáradt faj” képviselőiként képtelenek voltak a teremtő munkára, vagy azért menekültek az önrontó léhaságba, mert a birtokuk nem biztosított a számukra tisztességes megélhetést, ki-ki eldöntheti a maga számára. A Bácska és a Bánság pusztulásának tényén ez mit sem változtat: enervált emberek nem tudtak teremteni, nem tudták megőrizni a földet, s a birtok kicsúszott a lábuk alól.