2024. április 24., szerda

Szegénység és nyomorúság

A tőkés világban nem ritka dolog, hogy a hitelező csődeljárást kezdeményez a hitelezett rovására, amikor az utóbbi már nem képes törleszteni adósságát. A szocialista rendszerben ez aligha fordulhatott volna elő. Még kevésbé, hogy egyik cég, az adósság fejében, átveszi a bajba jutott vállalat tulajdonjogának kisebb, vagy nagyobb részét.

Újabban ez Szerbiában sem jelent rendkívüli eseményt. Éppen a napokban jelentette be a Srbijagas vezetése, hogy a tartozás fejében „ráteszi a kezét” a nagykikindai Toza Marković cserép- és csempegyárra, mivel a bánáti cég 20 millió euró dinárértékével tartozik a mamut-közvállalatnak.

A csődeljárást egyébként tavalyelőtt áprilisban kezdeményezte az Erste Bank, mivel nyilvánvalóvá vált számára, hogy a cserépgyárnak az évek folyamán nyújtott összesen 5,5 millió eurót aligha lesz képes rendes körülmények között behajtani. Az „ötlet” a Srbijagasnak is megtetszett, s ezért akarja bekebelezni a nagykikindai üzemet, amelynek egyébként a leltári értéke 22 millió euró.

Mindez rendben is volna, ha létezne bármilyen garancia arra, hogy a majdani új tulajdonos képes lesz a Toza Marković szekerét kihúzni a kátyúból. Erre azonban szinte elméleti esély sincsen, hiszen a közvállalat tavalyelőtt több mint 50 milliárd veszteséggel „gazdálkodott”, s a jelek szerint az elmúlt esztendőben megvaósított ügyviteli eredményét sem teheti ki az ablakba.

A Srbijagas igazgatója által beharangozott szándéknak a nyilvánosságra kerülése után több szakember is elmondta véleményét az ügyletről. Egybehangzóan azt állítják, hogy ilyesmi rendes körülmények között aligha fordulhatna elő. A normális gazdasági viszonyok közepette ugyanis a bekebelező vállalatnak sokkal erősebbnek kellene lennie ahhoz, hogy esélye legyen egy hatalmas veszteségbe nyűglődő gyár átvételére.

A jelenlegi szerbiai politikai körülmények között aligha vitás, hogy legfelsőbb szinten hozzájárulnak majd a tranzakcióhoz, vagyis a nagykikindai gyár tartozásának megfizettetése ilyen módon kizárólag politikai, és semmiképpen sem gazdasági célzatú. Megértéséhez tudni kell, hogy a gyárban jelenleg hatszáz személy van munkaviszonyban. Állítólag a csempegyárban jószerivel a következő napokban beindul a termelés, majd márciusban a cserépgyártó vonalakat is üzembe helyezik, ezeken kétszáz ember juthat munkához.

Most már egyértelmű, hogy a tavaszutón minden szinten választások lesznek, és a jelenlegi hatalmi pártnak komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy a nyolcszáz munkás, plusz a családtagjaik, ne az ellenzékre szavazzanak. Ambiciózus és meglehetősen reális étvágyuk szerint Vajdaságban is át akarják venni a hatalmat, a községekben pedig úgyszólván semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy kikerüljenek az ellenzéki státusból. Jó példa erre a fehértemplomi eset.

Rövid távon szemlélve a dolgok állását jól hangzik, hogy a Srbijagas átveszi a Toza Markovićot, és „felvirágoztatja” annak gazdálkodását. De vajon hogyan fogja ezt elérni, amikor Bajatović eddig még a rá bízott óriásvállalatban sem tudott elfogadható eredményt elérni?

Nem kell jövőbe látónak lenni ahhoz, hogy megjósolja az ember: a szegénységből és a nyomorúságból nem lesz gazdasági csúcsteljesítmény.